Nyugtalan nagyvárosi korrajz és egymásra találó testek a Tricks & Tracks folytatásában, Frenák Pál rutinból is szétrobbantja a Trafót.
Mire figyelsz?
1999-ben mutatták be a Frenák Pál Társulat Tricks & Tracks című darabját, amely már akkor is a korszellemet próbálta megidézni, miközben a test és a személyiség, az egyén és a közösség viszonyát boncolgatta. A tavaly márciusban a Trafóban bemutatott, majd most hétvégén, illetve legközelebb 2015. május 20-21-én ugyanitt játszott Tricks & Tracks 2. részben folytatása, részben pedig újragondolása az eredetinek. Vagy persze, ha úgy tetszik, egyik sem, hiszen magában is kiválóan érthető és élvezhető, nemcsak az átgondolt, minden mozdulatot helyére rakó koreográfiának, hanem a mérhetetlenül profi társulatnak is köszönhetően.
A rövid, nem egészen egy órás darabot heten táncolják, a felöltözöttség és a meztelenség különféle fokozataiban – a test ugyanis nemcsak egyértelműen ruhátlan, vagy egyértelműen felöltözött. Ez a kettősség csupán azért tűnhet első látásra egyértelműnek, mert a nyugati kultúrában kulturális értelemben csak a felöltözött test számít elfogadottnak. A meztelenség mindig jelez valamit.
A ruha nem léte olyan jelentéseket hoz létre, amelyek annál hangsúlyosabbak, minél meglepőbb, vagy akár hétköznapibb a kontextus, amiben a meztelenség megjelenik. Színpadon meztelennek lenni jó ideje nem számít meglepőnek, még mindig okoz azonban kényelmetlen perceket. A testünk tabu. Pedig Frenák – és a Trafó – színpadán a legbrutálisabb jelenlét sokszor nem meztelenségben, hanem ruhában jön létre. Megmutatják, hogy csupaszok lehetünk akkor is, ha szőrmekabátot viselünk, a test ugyanis elleplezheti azt, amit a viselkedés már nem képes: a magány és az egymásra utaltság bonyolult és elemi feloldhatatlanságát.
„De azért voltak már rajtunk történetek”
Egymásra feszülnek és egymásért nyúlnak a testek a színpadon, miközben a táncosok minden mozdulatából átsüt az egyedüllét kétségbeesése. Ez nem csak a kor sajátossága, s nem egy újabb nagyvárosi közhely, amelyet elpuffanthatunk a családi asztalnál. A magány megélése legdrámaibb módon akkor történik, amikor valaki mással táncolunk, és mind közül a viszonzott, de meg nem értett vágy a legkínzóbb.
Az előadás példásan bemutatja, hogy mindegy, milyen nemű és korú a másik test, a vonzás nem válogat. A meztelen férfi és női test duója az egyébként minimál, fehér kockát idéző színpadon éppen olyan megrázó, mint a két nő vagy a két férfi táncos egymásra utaltsága. Az előadás és a darab terében a teljes egyenlőség nem csupán vigasztaló gondolat, hanem a testbe írott jelek és történek sokaságán keresztül az identitás elsődleges és valós tapasztalata. Nemcsak a ráncok és sebhelyek, hanem a mozdulatok, a tekintet és a bőr is történeteket mesélnek, amelyekben el lehet veszni, haza lehet találni, és amelyek ugyanúgy őrzik az életút, a hibák, az utazások és éjszakák, mint a másik emberek lenyomatait. Az előadáson olyanok is táncolnak – például a mindig kiváló Jantner Emese –, akik már a 15 évvel ezelőttiben is ott voltak, csak éppen más szerepben. Frenák Pál ezt nyilatkozta a darab kapcsán: „Ez a kreáció komoly szembenézés önmagunkkal, felkavaró számunkra is: a keretet átemeljük, de új tartalommal töltjük meg. Azt a kivételes helyzetet reprodukáljuk a színpadon, ami az életben is történik: az új generáció át kívánja venni a régi helyét, ez is tematizálódik koreográfiailag.” A forma új, a test a régi: nem is találhatunk ennél szebb metaforát arra, hogyan őrzi meg a test a mozdulatokat, miközben a szerep már megváltozott.
„Kipörgetlek és elengedem”
A Tricks & Tracksben egymáshoz érő testek úgy jelenítik meg a piros-fekete-fehér színpadképben a zajos magányt, hogy közben el is szédül a néző. Az előadás egyik csúcspontja a Vasas Erika és Holoda Péter által táncolt duó, amelynek fő eleme, hogy a táncosnő egy, a bokáira fogatott kötélen lóg lefelé, partnere pedig hol elkapja, hol elengedi.
Amikor a néző már éppen fellélegezne, hogy épségben leér, hirtelen újra a magasa lendül, s nemcsak felfelé, de körbe is elkezd pörögni. Nézni is rémisztő, mennyire kell uralnia valakinek a testét és a mozdulatait, hogy mindez kivitelezhető legyen. Én lentről szédülök, az előadás pedig elérte a célját. Nem kell ugyanis egy alpinista kötélen lefelé lógva pörögni ahhoz, hogy az ember saját sorsának szédületes forgásaival szembesüljön. Azzal, hogy ez az egész lecsupaszított előadás az élet tériszonyáról mesél, hogy milyen nehéz elengedni magunkat akkor is, ha közben tudjuk, egy másik ember talán megállítja a zuhanást. A körbe sodródó semmit övező kapaszkodókat mesélik ezek a táncoló testek, szenvedéllyel, de közben rutinosan, profin, hideg kiszámítottságban. Ez talán az egyetlen hátránya is a darabnak, érződik rajta a munka minden fázisának rutinja: hogy minden mozdulat a helyére fog kerülni, és nem zuhanhatunk végzeteset. Ez a rutin azonban már elég ahhoz, hogy elemi erőket is megmutasson abból, amelyek a világunkat uralják, és amelyek éppen olyan vonzóak, mint amennyire szédületesen rémisztőek. Ahogyan a táncosok mérhetetlenül sok munkával és alázattal, mozdulatról mozdulatra tanulják meg, hogyan válik a test eszközzé és nem teherré a színpadon, úgy az előadás pörögve-forogva, posztmodern búgócsigaként jelzi azt, hogy a hétköznapok, és a bennük megjelenő identitások mögött nagyon sok munka van.
Az előadás vége egy divatbemutatót idéz, mintha egy kifutón lépdelnének a táncosok. Egyre tűnnek el róluk a ruhadarabok, amelyek végül már el is veszítik jelentőségüket. A darab végén a meztelen testek lassú forgásban tárulnak a néző elé, újra igazolva, hogy bár az öltözködésen és különféle szimbólumokon keresztül megfogalmazott identitás korántsem új gondolat, azonban továbbra sem veszít aktualitásából. Ez történik ugyanis, minden nap. Mindenki felöltözteti a testét, elmegy dolgozni, mulatni, ismerkedni, sírni és nevetni. Kiáll a világ elé, hogy lehetőleg minél többet elfelejtsen mindabból, amire a teste örökre emlékezni fog.
