Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hiába húzták ki az összes nőt, nincs az a Gáspár Sándor, Szabó Kimmel vagy Jordán Tamás, aki megmenti a Radnóti előadását.
Pontosan nem tiszta számomra, hogy miért kell nekiesni a legnagyobb klasszikusoknak színpadon, biztos nem véletlen például az sem, hogy nem játsszák színházak a Bibliát. Néha mégis megszállja a rendezőket (ezúttal Valló Péter) az idea, hogy most aztán már itt van az ideje egy nagy dobásnak, és akkor amúgy zseniális dramaturgokkal (Morcsányi Géza) összehúzzák a Karamazov testvéreket, (persze közel sem eléggé) és színpadra állítják azt.
Szívük joga, meg aztán az sem árt, ha olykor beesnek középiskolások a színházba, de arra már ott van a Radnóti Színháznak az Oresztész. Dosztovejszkij írását a sok húzás és leegyszerűsítés most mégis szappanoperai mélységekbe lökte, miközben az előadás görcsösen megpróbál megmaradni világirodalmi klasszikusnak. Valahol még ez is érthető, a Karamazov család kálváriája leegyszerűsítve nem is lehet több, mégis aligha valószínű, hogy ez lett volna a rendező szándéka.
Morcsányi és Valló kihúzták például az összes női szereplőt a Karamazov testvérekből, ami bátor és friss ötlet, ráadásul teljesen indokolt is, megspórol a nézőknek egy csomó felesleges cirkuszt. Ezzel együtt azonban valahogy elveszett a lényeg is az egésszel. Egy szerencse van, hogy az előadás történetét egyszerűbb leírni, mint a regényét. Tehát arról van szó, hogy az alkoholista, gyermekeivel rosszul bánó apát (Gáspár Sándor) meggyilkolja egyik fia a háromból (vagy négyből). Nő is van a háttérben, vallás is, pénz is, no, meg bűn és bűnhődés is, de leginkább három fiú sorsára és lelkük kanosszájára van kihegyezve a történet, ami egymást követő jelenetek sokaságából áll, mindegyik előtt mintegy mankóként kiírva a mondatot (mintha valami operán ülnénk), amelyiket a legfontosabb lesz meghallanunk.
Azzal indítunk, hogy megismerjük a jó kedélyű és amúgy egyáltalán nem elviselhetetlenül ellenszenves Fjodor Karamazovot, akit Gáspár Sándor alakít kicsit úgy, mintha az Indul a bakterház egyik mellékszereplője lenne. Beszél ugyan valami sértőt a sztarec (Jordán Tamás) előtt, de korántsem olyan durvát, ami felmentene bárkit is meggyilkolásának terhe alól. Rétfalvi Tamás szende Aljosa Karamazovja tehetetlenül áll családja széthullása előtt, ami nem baj, mert egy percig sem hiszi el neki amúgy sem senki, hogy meg tudná menteni őket, hiába kéri erre tanítómestere a halálos ágyán. A többiek leginkább őrjöngenek.
Dmitrij Karamazovról (Adorjáni Bálint) nehéz eldönteni például, hogy mi zajlik a fejében: csak egy zavaros, mindenkibe belekötő alkesznek tűnik, akiért egyáltalán nem kár. Iván Karamazovként Szabó Kimmel Tamás picsog jobbára az élet nagy kérdésein, úgyis mint vallás, kárhozat, miazmás, zavara cuki, de már az Andrássy útra kilépve is teljesen meg lehet feledkezni róla, hogy egyáltalán szerepelt az előadásban. Mintha egyedül Pál András (Szmergyakov) kapott volna bármiféle használható rendezői instrukciót, pedig ő nem is biztos, hogy Karamazov. Viszont jól áll neki a bűn.
És akkor még ne feledjük, hogy az előadás így is negyed tizenegyig tart, mi lett volna, ha nem húzzák ki a női szereplőket? Szóval, nagyobb a radnótis Karamozov füstje mint lángja, kiváltképp, ami a szereposztást illeti. Nem állítjuk, hogy nézhetetlen, de nem visz közelebb sem Dosztojevszkijhez, sem az apagyilkosság dilemmájához, az élet értelméről nem is beszélve.
