Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Milyenek a hajléktalanok? Hol fürdik egy fedél nélküli? Pőcze Flóra két hónapra összeköltözött velük, hogy megismerje a világukat.
Pőcze Flóra kulturális antropológiát tanult, ezért úgy döntött, természetes közegükben tanulmányozza a hajléktalanokat. Azaz együtt fog velük élni. Tette is mindezt két hónapon át, meg is írta élményeit. Most a Libri gondozásában már második kiadásánál tart, három új fejezettel bővítve.
A könyv kiindulási alapja, hogy a kulturális antropológiában használt résztvevő megfigyelés során gyűjt információkat a kutató az adott közösségről. Pontosan ezt tette Pőcze Flóra. Azaz lement a Moszkva térre, és ott élt két hónapig az ottani hajléktalanokkal. Az ő szubjektív érzésein át meséli el, milyen volt velük élni, milyenek azok az emberek, akik mellett elrohanunk, sőt el is húzódunk, hisz gyakran büdösek, részegek, és motyogva pénzt kunyerálnak.
Pont emiatt érdekes a könyv: hogy bár bevonódik, nem tudja kívülállóként, kutatóként figyelni a Moszkva téri Galeri életét, túlságosan közel kerül hozzájuk (ami minden segítő szakmában nehézségeket szokott okozni); ennek ellenére, vagy tán pont ezért jelenik meg előttünk ezeknek az embereknek a személyisége, a nehézségeik, az élethez való viszonyuk, a megéléseik, a stiklik, a drogok, és mindaz, amit nap mint nap átélnek.
Mégsem sikerült igazán közel hozni őket, annyira Pőcze szemén keresztül látni őket, és ez nem feltétlenül jó. Huszonévesként nyilván nehéz megtalálni a kellő távolságtartást - vagy nem is a korral jár, fene tudja – mindenesetre túlságosan szubjektív, ami pont annak a rovására megy, hogy milyenek is ezek az emberek valójában.
Kevés derül ki az életükről, az apró momentumokról, a szerelemről, a lopásokról, a drogokról –mintha ha ezeket rosszul leplezett szemérmességből nem mutatnánk meg, akkor nem is léteznek, vagy egyszerűen nem tennék annyira kedvelhetővé a szereplőket, ha kiderül róluk, hogy a kapualjban dugnak, vagy az idős nénitől lopják el a nyugdíjat.
Ami számomra nagyon hiányzott, hogy maga a szerző hogyan élte meg a velük való életet, milyen kapcsolatokat alakított ki, hogyan védték meg pontosan, és milyen nehézségei voltak az utcán éléssel. A könyv alapján ez mintha számára teljesen természetes lett volna, bár nehéz elképzelni, hogy könnyed és vidám helyzet az, ha valaki tartósan az utcán alszik, legyen nyár vagy tél.
A könyv elején megismerjük a Bázist, a Moszkva (azóta ismét Széll Kálmán) teret, és az egyes részeit. Aki nap mint nap jár erre, biztos könnyen beazonosítja az egyes helyeket, de még nekem, a Moszkván egy időben viszonylag sűrűn megfordulónak is gondolkoznom kellett, melyik fáról is lehet szó épp, vagy hogy hol a Pálya. Egy stilizált térkép sokat segített volna az értelmezésben, és a kontextusba helyezésben. Csakúgy, mint a fotók minőségének javítása, amik fekete-fehérben, kis felbontásban élvezhetetlenek, de ha csak annyit tett volna a szerző vagy a kiadó, hogy egy tematikus aloldalra felrakja őket, biztosan sokan kattintottak volna, hiszen a képek alapján kiderült volna a főszereplőkről, hogy ki kicsoda, pláne úgy, hogy a könyvben a képaláírások is lemaradtak.
Ezen apró, de bosszantó hibák ellenére mindenkit arra biztatok, olvassa el a könyvet, ha utálja a hajléktalanokat azért, ha együttérez velük, azért. Mert kiderül, az élet bizony sosem fekete-fehér.
Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei
Libri Könyvkiadó, 2014, 182 oldal, 2542 HUF
