A bécsi koncerten kiderült a fájó igazság: az újonnan írt dalok nem lesznek örökkévalók. Pedig maximálisan elfogult szerzőt küldtünk.
Körülbelül azidőtájt, amikor még Unicumot lehetett vinni a Vidámparkos koncertekre az Őznek, én meg zsírkrétával írtam fel vastagon szobám falra a Cult Revolutionjának a dalszövegét, és az akkor még az itthon szinte ismeretlen Denis Leary unplugged Asshole-ja tűnt számomra a legkorrektebbül odamondogatós nótának, szóval ezekben a történelmi idők előttinek tűnő kilencvenes években ütött arcul a Pixies.
Az úgy volt, hogy a Balu deszkázott, ráadásul az egyik első hazai snowboardos volt, az Éva meg pörgött vele, szóval alap volt, hogy meghallgatjuk a zenéjét, amire aztán annyira rákattantunk, hogy sokáig komolyan gondolkodtam az Allison középső név felvételén. Ez végül nem történt meg, de a Pixiest onnantól kezdve az összes később jött kedvenc zenekarom fontosabb akkordjaiban hallottam, legyen szó David Bowie-ról, Nick Cave-ről vagy akár a Vidámparkról. Ezt mind pedig azért írom le, mert magam sem hittem volna, hogy kábé pontosan húsz évvel azután, hogy hisztérikusan üvöltjük a Móriczon a hóesésben a Monkey gone to heavent, egyszer csak ott állok majd a bécsi Gasometerben, még ha elérhetetlen távolságra is Francis Blacktől.
Last night they could not make it...
Mert Budapestet ugyan továbbra is kihagyta, de a bécsi exgyártelepen színpadra állt 3200 ember előtt, és milyen jól tette! Ahogy kell, gyorsan be is etette az igen sokfelől érkező rajongókat olyan slágerekkel, mint a Cactus, Gouge Away, de a Hey is túl hamar került nekem terítékre; ki tart este tíz előtt máris a leláncolás katartikus élményénél? De mindegy is lett volna, mert egyszerűen csak jó volt hallani a dalokat, egészen addig a pontig, amíg az a néhány eddig létező (összesen hat) új szám egyikét el nem kezdték játszani, mert akkor sajnos ráfagyott a legelvetemültebben pogózó Jefrey (with one F) arcára is a szomorú punk ábrázat. Nem elég, hogy 27 év után ikonikus basszusgitáros-vokalistájuk, Kim Deal elhagyta a zenekart? Nagyon igyekeztek, de száz százalékosan nem találták meg a druszájában, Kim Shattuckban ugyanazt a szenvedélyt; Shattuck langaléta tiniként festett a színpadon, mint egy szétcsúszott Mézga Kriszta, és valamivel kevesebbet is vokálozott.
És akkor mindehhez jön minden elvakult rajongó rémálma, az, hogy nem sikerült egyetlen új hallgatható számot sem összehozniuk. Nem, nem jó számot nem írtak, hanem hallgathatót kilenc év alatt. Na jó, talán egyet. Az új számok alatt mindig rettenetesen leült a hangulat, pedig egy-egy Subbacultchás őrjöngés közben simán ment az egymással dobálózás is a küzdőtéren.
Nem csak Blacken múlt, bár az is igaz, hogy nem pörgette szavakkal a közönséget, szépen lenyomta a bulit, aztán ment aludni, legalábbis nagyon remélem, hogy azt tényleg csak éjjel álmodtam, hogy csendesen többször végigméri a barátnőmet egy sör mellől a bárpulttól, és csak amikor eltűnik, jövünk rá, hogy ő volt az.
Másrészről én még életemben ennyire szarul hangosított koncerten nem jártam, néha majdnem úgy torzítottak a gitárok, mint egy gimnazista Szűzriadók bulin, és gyakran előfordult, hogy teljesen elnyomta az éneket a zene. Hogy még jobban szórakozzanak a szerencsétlen, elsősorban azért harminc pluszos publikum idegrendszerével, kitaláltak egy, a stroboszkóp feltalálása óta nem látott faszságot: stadionlámpákkal világították meg a nézőteret, hosszasan. Értem én, hogy a nyolcvanas években rengeteg ökörség divatban volt, de ez azért sok a nosztalgiából. Ráadásul marha szívesen élveztem volna a Pixiest, hiszen ez az egész még akkor is elképesztően, hihetetlenül és fantasztikusan szuper jó élmény volt, ha valószínűleg az idei legrosszabb bulijuk volt ez a Mindenszentek napi fellépés.
