Az Anker Klubban Kőrösi Tamás „Képek nélkül álmodni” című kiállítását tekintheti meg november 20-ig az a sasszemű vendég, aki a félhomályban észreveszi a fotókat. A közel 30 képből ugyanis valamiért csak mindössze 4 került jól látható helyre, a többi munkát pedig az Ankerre jellemző félhomály veszi körül. Mi szerencsére tudtuk, mit kell keresni.
Tilosban járás, bűntudat és elesettség?
Kőrösi Tamás a Vakok Állami intézetében készít fotókat különböző rendezvényekről, élethelyzetekről, az ott megforduló emberekről. Az Anker Klubban helyet kapó kiállításának anyagát is ezekből a fotókból állította össze. A sorozat erős anyag, olyan portrékat és életképeket mutat meg, hogy még a söröspohár is megáll az ember kezében, ha nem figyel. A hatást azzal éri el, hogy a fekete-fehér fotókon olyan egyszerűen és mindenféle gátlás nélkül ábrázolja a vakok világát, hogy attól a látó valami miatt minden egyes képnél zavarba jön. De mitől is? A bűntudattól, amiért ő látja ezt a képet egy nem látó emberről? Netán attól, hogy
látjuk valakinek az elesettségét? Egyáltalán, a vakság egyet jelentene az elesettséggel? Mit mond erre a fényképész?
"A fényképészet számomra egy olyan önkifejezési eszköz, amin keresztül közvetíteni tudom a külvilág felé azokat a helyzeteket, amikről az emberek nagy része tudomást sem akar szerezni. Olyan témákkal szeretek foglalkozni, amiknek van valós tartalma és értéke. Szeretném, ha az emberek egy pillanatra rádöbbennének arra, hogy van egy másik világ, amiről ők tudomást sem akarnak venni és szeretném, hogy ez azt "idegen világot" jobban megismerjék. Megismertem a helyzetüket, beleláthattam a mindennapi életükbe, így valósághűen tudom ábrázolni az életüket és életkörülményeiket. Megmutatták nekem, hogy ilyen nehéz helyzetben is létezik boldogság."
Létrával és zseblámpával ajánljuk
A kiállítás másik különlegessége, hogy a képek címe hagyományos és Braille-írással is fel volt tüntetve minden egyes fotó alatt. Ez szándéknak igazán szép, csak hát a közel 30 kép 90%-a 2 méter magasságban függött, és egy létrát sem láttunk, ahová az esélyegyenlőség jegyében felmászhatnának a vakok, hogy dekódoljanak egy-egy képcímet. Létra amúgy sem fért volna el, hiszen az asztaloktól sem igazán lehet közelről szemügyre venni a képeket. Mondjuk miért is járna egy vak ember fotókiállításra? Azért, amiért egy siket koncertre? Nem tudjuk. Ahogy azt sem állíthatjuk biztosan, hogy egy gyengén látó sem volt az Anker Klubban, mikor mi is ott jártunk, hiszen ahogy a képeket, úgy a vendégeket se nagyon láttuk abban a félhomályban.
