Akadnak, akik hisznek abban, hogy az életben semmi nem történik véletlenül. Ha megnézzük, hogy hogyan alakult ennek a férfinek a sorsa, akkor esetében talán mi is egyet értünk majd a sorsszerűség lelkes hívőivel.
1846-ban, egy csodálatos nyári napon egy ifjú és a családja sétát tett a Devont körülvevő mezőkön, amikor egyszer csak leszakadt az ég. A zápor elől a család egy közeli farmra menekült, ahol teával kínálta őket egy furcsa arcú, szomorúnak tűnő lány. Az ifjú azon gondolkodott, vajon beteg-e, ha igen, milyen betegsége van, és tud-e rajta valaki segíteni. Ezután a tizennyolc éves John Langdon Down úgy döntött, hogy orvos lesz.
Így indult Down karrierje
Sajnos az út nem volt olyan sima, mert az édesapja nem támogatta Down ötletét, így csak akkor iratkozhatott be az orvosira, miután ő elhunyt, addig pedig a családi élelmiszerüzletben dolgozott. Ám amikor végre bekerült a London Hospital orvostudományi képzésére, bebizonyosodott, hogy ez az ő útja: kiváló diák volt, és az utolsó évben arany minősítéssel végzett belgyógyászatból, sebészetből és szülészetből, végül summa cum laude diplomával fejezte be az iskolát, évfolyamelsőként.
Ezután karrierje felfelé ívelt, és főorvos lett az Earlswood Elmegyógyintézetben, ahol több mint négyszáz fogyatékkal élőt ápoltak. Az ápolás talán túl pozitív kifejezés, mivel rettenetes körülmények uralkodtak az intézményben: gyakori volt a testi fenyítés, a gyerekeket 15-20 ágyas, borzalmas higiéniai állapotban lévő szobákba zsúfolták, és magas volt a halálozási arány – főként tífusz és tüdőgyulladás vitte el az ápoltakat.
Új szelek az elmegyógyintézetben
Miután Down megkapta a pozíciót, gyökeres változásokat foganatosított, amelyben felesége, Mary is támogatta.
Az orvos új személyzetet vett fel, megreformálta a higiéniai szabályokat, betiltott mindenféle fenyítést, és ragaszkodott hozzá, hogy minden bentlakó késsel, villával egyen.
Azt is fontosnak tartotta, hogy az ápoltakat értelmes tevékenységekkel, főként kézműves foglalkozásokkal foglalják le egész nap. Down intézkedéseinek hatásáraAnglia egyik legnagyobb elmegyógyintézete példás intézmény lett. Egy orvosi lap meg is írta az alkalmazott módszereket, így Earlswood világhírűvé vált.
Amellett, hogy Down odaadóan foglalkozott az intézmény fejlesztésével, rengeteg időt szentelt a kutatásainak is, mivel abban az időben keveset tudtak a különböző mentális betegségekről, illetve a különböző fizikai fogyatékosságokról. Az orvos egy német tudós osztályozása alapján próbálta öt csoportba osztani az intézet lakóit, és hogy ezt minél hatékonyabban megtehesse, lefényképezte őket. A közel kétszáz fotó többsége megmaradt, és ez a viktoriánus kor egyik legnagyobb orvosi fotógyűjteménye.
Nem tudta, hogy milyen pontosan írta le a kórt
Down az egyik cikkében ezt írta:
„Ha egymás mellé teszem e csoport tagjainak fényképeit, akkor nehéz elhinni, hogy nem egy szülőtől származnak, annyira hasonlítanak egymásra.”
Azt is feljegyezte, hogy ezeknek az embereknek hasonlóak a mentális képességeik, az arcuk lapos, kerek, oldalt kiszélesedik, és nincsenek markáns vonásaik.
A mozgáskoordinációjuk rosszabb az átlagosnál, a keringésük gyenge, és feltehetően alulműködik a pajzsmirigyük is.
Down szerint ezek az emberek remekül fejleszthetők különböző tréningekkel, ám a várt élettartamuk rövidebb az átlagosnál, mert hajlamosak a tüdőgyulladásra.
1959-ben, közel száz évvel Down kutatásai után, Jérôme Lejeune francia genetikus találta meg azt az extra kromoszómát, amely a Down-szindróma kialakulásáért felelős, ám a betegség klinikai leírásához nem tudott már sokat hozzátenni, John Langdon Down, akiről a kórt elnevezték, szinte tökéletesen leírta azt.
Sorsszerűnek is mondható, hogy az orvosnak, aki először leírta a betegséget, és akinek annyi mindent köszönhet a tudomány és az emberek, az unokája Down-kórral született.
Ha kíváncsi vagy arra, hogyan bántak a betegekkel egy másik elmegyógyintézetben, olvasd el ezt a cikkünket.
