Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vajon miért van az, hogy bizonyos dolgokat elfelejtünk, másokra pedig akár hosszú idő után is kristálytisztán emlékszünk? A modern képalkotó eljárások segítségével a tudósok rájöttek arra, hogy az agy mely területei vesznek részt a különböző folyamatokban. A vizsgálatok lehetővé tették azt is, hogy a memória működésében mintázatot találjanak.
Kulcs, telefon, pénztárca… – ugye, ismerős ez a mantra, amit általában akkor mormolunk el, mielőtt becsuknánk magunk mögött a lakás ajtaját, ahonnan a biztonság kedvéért még egy pillanatra visszalépünk, hogy ellenőrizzük, kihúztuk-e a vasalót. Majd a munkába menet hirtelen belénk hasít a felismerés, hogy a gyerekünk menzáját már megint nem fizettük be határidőre. Vajon mi az oka ennek? Feledékenység? Szórakozottság?
Így működik a memóriánk
Az emlékezetünk működését tanulmányozó kaliforniai tudósok mindenképpen együttérzőek és megnyugtatóak a memóriánkat illetően. Kutatási eredményeik ugyanis azt bizonyítják, hogy a mindennapi felejtésünk nagy része abból fakad, hogy óriási információmennyiséget kell feldolgoznunk nap mint nap. Az emlékezetünkkel kapcsolatos kudarcok a saját magunkkal, pontosabban, a memóriánkkal szemben támasztott elvárásokból erednek, hiszen azt várjuk el az agyunktól, hogy mindenre, amit valaha átéltünk, vagy mindenre, amit el kell végeznünk, tökéletesen emlékezzen.
Az emberi agy működése, ahogyan az idegsejtek magukba foglalják és továbbítják a gondolatot, továbbra is sok titkot rejteget még a tudósok elől, akik a modern képalkotó technikák, például a funkcionális MRI használatával mégis képesek belelátni a fejünkbe, és megállapítani, hogy az agy mely területei vesznek részt a különböző folyamatokban. Az ilyen megfigyelések során az orvosok ismétlődő mintákat is találtak a memória működésében.
Rájöttek, hogy az állandó információáramlás miatt az agyunknak priorizálnia kell, hogy mely információkat tartsa meg.
A felejtés abban az esetben következik be, amikor az agy elengedi azokat az információkat, amelyekről csak később derül ki, hogy szükségünk lenne rá.
Kiderült továbbá, hogy sok emlékünk hasonlít egymáshoz. Amikor új tapasztalattal rendelkezünk vagy új információt tanulunk, hozzáadjuk azokat a már meglévő emlékeinkhez, ahelyett, hogy minden alkalommal új emléket készítenénk a semmiből. Ez sokkal hatékonyabbá teszi az agyunkat. Ahelyett, hogy minden alkalommal újra emlékeznénk az egész lakás elrendezésére, amikor átrendezzük a bútorokat, az agyunk csak azt jegyzi meg, hogy a kanapé most az ablak felé néz. Hogy miért? Mert ez az a legszembetűnőbb darab, amely pozíciót váltott, és ez bőven elég információ az agyunknak. Amikor új élményben lesz részünk, az soha nem jelent teljesen új dolgot a memóriánknak, csak újra felhasználja a korábban szerzett tapasztalatokat.
Így lesz a kevesebb több
Ez a képesség, vagyis az, hogy új információkat adunk az előzetes megértéshez, lehetővé teszi, hogy többet emlékezzünk vissza. A többre emlékezés titka tehát valójában abban rejlik, hogy kevesebb információt kódolunk.
Ennek a folyamatnak azonban vannak árnyoldalai is. Ha például a kulcsainkat keressük, azért leszünk nehéz helyzetben, mert valószínűleg olyan sok helyen láttuk már, hogy nem is tudjuk felidézni, hová is tettük utoljára.
Az emberi agy a túlélésünk érdekében fejlődött ki, és emiatt hajlamosak vagyunk olyan jellegzetes dolgokra emlékezni, amelyek segítenek elkerülni a biztonságunkat fenyegető veszélyeket. Vagyis az agyunk úgy fejlődött, hogy segítsen emlékeznünk arra, ami már megtörtént, hogy értelmezni tudjuk a körülöttünk zajló eseményeket, kreatívan, rugalmasan elképzeljük a jövőt, majd megpróbáljuk megoldani a problémákat.
Ha tehát emlékezni akarunk egy hétköznapi dologra, amelyre ismétlődően, sokszor gondoltunk már – például arra, hogy hol vannak a kulcsaink –, akkor az emléket valahogyan megkülönböztethetővé kell tennünk, hogy az agyunk arra összpontosítson.
Az agy kétféleképpen memorizál
A hippokampusz az agyunknak az a része, amely képes megőrizni az emlékeket, általa emlékszünk arra, hogy mikor és hol történt velünk valami. Az emlékeket bármi megidézheti, például egy adott dal vagy illat visz vissza minket az időben.
A hippokampusz az úgynevezett eseményhatárokban aktiválódik, akkor, amikor a kontextus megváltozik. Ilyen az, amikor telefonálunk, és eközben egy szöveges üzenetet kapunk, ami eltérít bennünket a beszélgetéstől, és még a fonalat is elveszíthetjük emiatt. Az ilyen helyzetekben, amikor a hippokampusz aktiválódik, sikerül visszazökkennünk az eredeti szituációba, és képesek leszünk folytatni a beszélgetést.
Az agyunk egy másik része, a prefrontális kéreg is fontos szerepet játszik az emlékezésben azáltal, hogy segít rávilágítani arra, amit fontosnak tartunk, és segít figyelmen kívül hagyni az összes többi zavaró tényezőt. A prefrontális kéreg az, ami lehetővé teszi az összpontosítást, és ha jól fókuszálunk, sokkal nagyobb valószínűséggel emlékezünk adott pillanatokra.
Az orvosok azt feltételezik, hogy a sikeres emlékezés egyik kulcsa a fókuszálóképességünkben rejlik.
Segítsünk az agyunknak emlékezni
Annak érdekében, hogy ne felejtsünk el megtenni ezt vagy azt, van néhány módszer, mellyel fokozhatjuk agyunk működését, emlékezőképességét. A kutatók ezeket memóriaeszközöknek és memóriastratégiáknak nevezik.
Memóriaeszköz lehet például a bevásárlólista, amely emlékeztet bennünket arra, hogy mit kell beszereznünk a boltban. De ilyen még a naptár, a gyógyszeradagoló doboz, egy jegyzet a hűtőszekrényen vagy a telefonunk emlékeztetője.
A memóriastratégiák közé pedig az olyan mnemotechnikai eszközök tartoznak, amelyek vizuális jelzésként figyelmeztetnek bennünket valaminek a megtételére. Ilyen például, ha akkor villan be egy emlék, amikor meglátunk valamit a környezetünkben. Ehhez rögzíteni kell emlékezetünkben egy tereptárgyat, amelynek segítségével előhívhatóvá válik az a hely vagy helyzet. Egy másik stratégia, ha önmagunkat teszteljük, például megpróbáljuk memorizálni, hogy mi az a néhány dolog, amire szükségünk van a vásárlás során. És addig idézgetjük fel, míg végül meg sem kell nézni a listát.
