Manapság, amikor a hajfestékek külön részleget foglalnak el a drogériákban, a fodrásznál pedig éppúgy kérhetünk szivárványszínű frizurát, mint ombre-t vagy balayage-t, nehéz elképzelni, hogy régen milyen körülményes volt, ha valaki a természetes hajszíne helyett valami másra vágyott.
Ennek többféle oka is lehetett: egyesek az épp aktuális (és természetesen mindig változó) szépségeszménynek akartak megfelelni, mások pedig az idősödést jelző ősz tincseiket igyekeztek palástolni. A női szépség fogalmához időtlen idők óta hozzátartozott a fényes hajzuhatag, amelyre különösen az előtt kellett ügyelni, mielőtt férjhez ment volna egy nő.
A haj állapota tehát (régen is és manapság is) afféle vizuális mankót nyújtott az értékítélethez; sőt, ha némiképp feminista szemszögből szemléljük a dolgot, itt is tetten érhető valamiféle tárgyiasítás: azaz, a haj állapota alapján (is) megítélhették, az adott nő érdemes-e a figyelemre, vagy sem. Hogy ez ma is így van, arról a hajfestékek iránti növekvő kereslet tanúskodik: 2025-re a hajfestékek globális piaca várhatóan körülbelül 28 milliárd dollár lesz, ami több mint 8%-os növekedés a 2019-es 17,8 milliárd dollárra becsült értékhez képest.
Hajfestés az ókorban
Az ókori keleti civilizációk természetes anyagokat használtak hajfestéshez. Kedvelt szer volt a kasszia (más néven kínai fahéj), a hagyma, a henna, az elszenesedett tojáshéj, a zöld dió héja, de a szegényebbek a piócák alkalmazásától sem riadtak vissza.
Ez utóbbihoz a piócákat ólomedényben erjesztették jó két hónapig, majd péppé őrölték, és ezek után, ha még maradt rá gusztusuk, beledolgozták a hajukba.
Ennél csak kicsit kevésbé volt undorító a hamuból, főtt dióhéjból és gilisztából készült keverék. A csillogásról mindezek után az aranypor gondoskodott – már annak számára, aki megengedhette magának.
Milyen volt szőkeségük?
A görögök és rómaiak az arany és a vörös árnyalatait kedvelték, amelyeket Aphroditéhoz, a szépség és a szerelem istennőjéhez társítottak. Az előkelő görög és római hetérák a szőke árnyalatait kedvelték, mert úgy vélték, érzékiséget sugall. A vörös színt gyakran okkerral, a szőkét szennával vagy virágpor és sárga színű, összezúzott virágszirmok keverékével igyekeztek elérni. A vikingek kecskezsírból és hamuból készült lúgot használtak hajuk és szakálluk festésére, Diodórosz ókori görög történetíró pedig arról számolt be, hogy a kelták sem voltak feltétlenül természetes szőkék: „Hajuk szőke, de nem természetes: mesterségesen világosítják, mészben mossák, és kifésülik a homlokukból.” A szinte fehér haj a bozontos, egész szájat eltakaró bajusszal bizarr látvány lehetett, amit a történetíró is megemlített: „Ebből következően bajszuk belelóg az ételbe, amikor pedig isznak, az ital úgy folyik át rajta, mint egy szűrőn” – panaszkodott. A gall nők dióval festették a hajukat, és ugyanehhez a trükkhöz folyamodott Robin Hood is, amikor álcázni kívánta magát: a zöld dió burkából kinyert festékkel színezte át haját és szakállát.
Sáfrány, borjúvese, kénpor
Európában a hajfestés a középkortól kezdve egyre inkább női szokásnak minősült. A szőke hajszínt mindig nehezebb volt elérni, mint a sötétebb árnyalatokat, de kitartóan próbálkoztak: a középkorban leginkább virágokból, sáfrányból és borjúveséből (!) készítettek világosító keveréket, bár megjegyzendő, hogy a katolikus egyház a szőke hajat sokszor a lustasággal társította. A 16. századi Angliában népszerűek voltak a vörös árnyalatai is, ezeket sáfrány és kénpor keverékéből állították elő, és az sem rettentette el a hajszínükkel elégedetlenkedőket, hogy ez utóbbi orrvérzést és fejfájást okozott.
A reneszánsz hölgyektől a rizsporos parókáig
A vörös hajszínt az olasz udvarokban is kedvelték, köszönhetően a reneszánsz művészeknek, kiváltképp Tizianónak, aki festményein ragyogó, vörös-arany tincsekkel büszkélkedő női szépségeket ábrázolt.
A 18. században az európai nemesek között divatosnak számított a paróka, amelyre rizsport hintettek, majd levendulával vagy naranccsal illatosították, hogy a kellemetlen szagokat elfedjék.
(Más kérdés, hogy a tornyos hajköltemények valóságos tetűfészeknek számítottak, de volt, akinek lepke vagy egér lakott a parókájában.) A paróka igazán a kopaszra borotvált fejen ült meg jól, így legalább a hajfestéssel nem kellett bajlódni, de ennek a divatja sem tartott örökké: a 19. század elejére ismét visszatért a természetes haj népszerűsége, viszont a korábbi természetes anyagok közé egyre veszélyesebbek is keveredtek: a hajat ólomfésűvel sötétítették, vagy kénsavval világosították.
Hajfestés titokban
Az első mesterséges hajfestéket 1907-ben állította elő egy fiatal francia vegyész, Eugene Schueller. A vegyszert Oréale-nak keresztelte el, és amikor két évvel később céget alapított, a frappáns L'Oréal nevet választotta. A hajfestés azonban még közel negyven évig a fodrászszalonok kiváltsága volt, ráadásul a nők féltek is a vegyszeres hajfestéstől. Az 1940-es években bizonyos fodrászatok külön hátsó bejáraton engedték be azokat a kuncsaftokat, akik hajfestést kértek – még élénken élt ugyanis az a felfogás, hogy aki ilyesfajta hiúságokra vetemedik, nem lehet tisztességes úrinő vagy háziasszony. 1947-ben a német Schwarzkopf cég piacra dobta az első otthon használható hajfestéket, s valószínűleg ennek hatása mutatkozik meg a statisztikában is: míg az 1950-es években az amerikai nőknek csak 4-7%-a festette a haját, az 1970-es évekre ez az arány mintegy 40%-ra emelkedett. 2015-ben becslések szerint az amerikai nők 70%-a festette a haját.
