Aki látta a Masters of Sex című tévésorozatot, bizonyára ismerősen cseng számára William Masters és Virginia Johnson neve. A hatvanas években tevékenykedő orvosnak és az asszisztensből feleséggé avanzsált Virginia Johnsonnak rengeteg ismeretet köszönhetünk a szexszel kapcsolatban.
1957-ben William Masters, egy St. Louis-i nőgyógyász asszisztenst keresett az emberi szexualitással kapcsolatos kutatásaihoz. A jelentkezők között volt Virginia Johnson is, aki egy missouri farmon nőtt fel, korábban countryénekesként és újságíróként tevékenykedett, majd szociológiát tanult, de abbahagyta. Virginia több mint három évtizeden keresztül dolgozott együtt Mastersszel, közben feleségül is ment a férfihoz. Számos könyvet adtak ki, és nem túlzás azt állítani, hogy megváltoztatták az emberek szexhez való hozzáállását.
Johnson 31 évesen már kétszeresen elvált, kétgyerekes nő volt, ami az ötvenes évek Amerikájában meglehetősen szokatlannak számított. Abban az időben a nők nem igazán beszélhettek szexuális szokásaikról, amint ezt Johnson egyszer a Time magazinnak adott interjúban megemlítette. „Soha nem beszélt senki még a menstruációról sem. Szigorúan tilos volt beszélni bármiről, ami a szexszel kapcsolatos.” Egyvalaki, Alfred Kinsey feszegette a szexualitás körüli tabukat, ő azonban jelentéseiben nagyrészt személyes beszámolókra támaszkodott.
Drótok, elektródák és Ulysses
Masters nőgyógyászként meddőséggel küzdő párokat vizsgált, és próbált forrásokat biztosítani a szexszel kapcsolatos kutatásaihoz, ami azonban nagyon nehezen ment. Mivel a szex nem számított a tudományos kutatás lehetséges tárgyának, Masters a szakmai jó hírnevét kockáztatta akkor is, amikor prostituáltakkal vizsgálódott. Úgy gondolta, hogy egy női asszisztens jelenléte talán meghozná a kedvet ahhoz, hogy többen jelentkezzenek tesztalanynak. Nem tévedett, és Virginia Johnson jó választásnak bizonyult: érett és nyitott személyiségének köszönhetően egyre több szexre (és megfigyelésre) hajlandó nő és férfi érkezett a kutatásoknak helyt adó egyetemi campusra, párosban és egyedül egyaránt. A kutatópáros laboratóriumi körülmények között akarta vizsgálni a testi reakcióikat, és Virginia megfelelő empátiával és figyelmességgel viszonyult az önkéntesekhez, akik bedrótozva, elektródákkal a testükön szeretkeztek vagy maszturbáltak, miközben sokszor filmre vették őket. Johnson emberibbé varázsolta a rideg laboratóriumi körülményeket is: például a kamerával felszerelt, plexiből készült segédeszközt, amit a női orgazmus tanulmányozására vetettek be, és Ulyssesnek kereszteltek, forró törülközővel melegítette fel.
Tudományos bestseller
Összesen 694 önkéntest (312 férfit és 382 nőt) vizsgáltak szexuális tevékenység közben, 18-tól 89 éves korig, majd azonosították a szexuális válaszciklus négy szakaszát: izgalom, platófázis, orgazmus, elernyedés. Első könyvüket 1966-ban adták ki The Human Sexual Response (Az emberi szexuális válaszciklus) címmel, és szándékosan száraz, tudományos nyelvezete ellenére 300 ezer amerikai vásárolta meg. A nagy visszhangot kiváltott kötetben számtalan olyan állítást fogalmaztak meg, amelyek ma már magától értetődőnek tűnhetnek, de akkoriban az újdonság erejével hatottak. Bebizonyították, hogy a női orgazmus eléréséhez a csikló ingerlése szükséges; hogy sem a kopaszság, sem a pénisz mérete nincs összefüggésben a teljesítménnyel; hogy a nők többszörösen is képesek lehetnek az orgazmusra; és hogy a szexuális vágy kortól független, hiszen a szex az idősek körében is gyakori. A férfiak a forradalmi mű óta tudják azt is, hogy a nők hajlamosak színlelni az orgazmust, nehogy megbántsák partnerüket. A könyv bestseller lett, a szerzők pedig szerepelni kezdtek különféle televíziós műsorokban és magazinok címlapján. Masters tudta, hogy társa nélkül nem lenne nagyon „kameraképes”, ezért megtanította Johnsont az orvosi szakkifejezésekre is.
Kutatópárosból házaspár
Mindeközben Masters meglehetősen romantikátlanul azt javasolta Johnsonnak, hogy saját magukon is folytassák a kísérletezést, hiszen a közösülés lehetővé tenné, hogy első kézből tanulmányozzák
a felszíni vazokongesztív bőrreakciót a növekvő szexuális izgalomra.
Masters ekkor már házas volt, Virginia Johnsont pedig nem zavarta a munkakapcsolat sajátos értelmezése. Végül 1971-ben össze is házasodtak, de kétséges, mennyi volt ebben a döntésben az érzelmek szerepe. A sajtó és a közönség imádta a szexuális forradalmárok párosát, de Masters állítólag csupán az együtt alapított, szexuális terápiára specializálódott klinikát féltette, amikor feleségül kérte Virginiát. (A szexuális válaszciklusról tanultakat felhasználva ugyanis Masters és Johnson terápiás szolgáltatást is nyújtott. Az addig bevett, hosszú távú pszichoanalitikus terápia helyett ők rövid, néhány alkalmas kurzust kínáltak szexuális zavarokkal küzdő pároknak.) Minden bizonnyal zavarta az is, hogy a nő viszonyt kezdett egy másik férfival. Végül együtt maradtak 1993-ig, amikor is Masters összeszűrte a levet egy fiatal páciensével. Akkor elváltak, bár a munkakapcsolat megmaradt közöttük. Masters a következő évben nyugdíjba ment, és bezárta a közös klinikát. 2001-ben halt meg, komoly pénzügyi gondokkal küszködve. Virginia Johnson Missouriban nyitott egy hasonló profilú intézményt, de ő is megélhetési gondokkal küszködött. 2013-ban, 88 éves korában halt meg.
