Szülni alapvetően nem jó érzés. Bár egyesek beszámolnak kellemes, orgazmushoz hasonlító élményekről, és létezik fájdalomcsillapítás, azért az anyák nagy többsége pokoli kínokat él át. Így van ez most, és így volt ez több száz évvel ezelőtt is.
Mindannyian harmonikus szülést szeretnénk átélni. Nem véletlenül írunk szülési tervet, fogadjuk fel pont azt az orvost, szülésznőt. Sokan mégis arról számolnak be, hogy nem tudták irányítani a körülöttük folyó történéseket, vagy épp erős félelmet éreztek. Miben más ehhez képest a dúlás szülés?
Manapság egyre több nővel fordul elő, hogy a negyedik X-et is elhagyja, mire úgy érzi, készen áll, és a feltételek is adottak ahhoz, hogy gyermeket vállaljon. Az időpont kitolásának számos magyarázata lehet, azonban biológiai tény, hogy a kor előrehaladtával a nők fogamzóképessége csökken.
Magyarországon a szülőképes korú nők nagyságrendileg a lakosság negyedét teszik ki, azonban – bár ez is változóban van – a nők 17 és 25 éves koruk között a legtermékenyebbek. Ekkor egy szexuálisan aktív nőnek minden hónapban 20-25 százalék esélye van arra, hogy teherbe essen. 32 éves korára ez az arány csökkenni kezd, és mire egy nő eléri a 40. életévét, a teherbeesés esélye már a felére csökken, emellett viszont megnő a kockázata a vetélésnek, a különféle terhességi komplikációknak, a terhességi cukorbetegségnek, valamint a születési rendellenességeknek.
Bezzeg amikor bement az a gyerek, akkor nem volt semmi baja, hát akkor most se üvöltsön, örüljön neki, hogy kijön! Nem egy szülő nőt aláznak meg mélységesen ilyen mondatokkal orvosok, ápolók, sőt, más anyák is.
A születés, csakúgy, mint a halál, általában a mindennapi élet színtereitől távol, többnyire kórházakban zajlik. Az a kevéske előzetes tudásunk, ami van róla, felemás tanórai élményekből, hatásvadász filmekből, ritkábban a szeretteink töredékes elmeséléseiből származik. Így előfordulhat, hogy bele sem gondolunk: milyen csodálatosan összetett és sokféle ez a folyamat, amelynek alakulásába nemcsak a szakembereknek, hanem nekünk is van beleszólásunk. Honnan tudjuk, mi a jó nekünk szülés közben? Mi kell ahhoz, hogy bátran hallgathassunk az ösztöneinkre? Hogyan tud segíteni a saját utunk megtalálásában egy színezőkönyv? Erről kérdeztem Joós Andrea élménybiológust, valamint Bakonyi Márta és Entz Sarolta perinatális szaktanácsadókat.
Minden korábbinál több ikerpár születik világszerte – állítja egy kutatás.
Szerencsés véletlen vagy óriási pech, ha pont 2020 márciusára készül el a spanyolnátha idején játszódó történelmi regényed? Nem könnyű eldönteni. Egyrészt adja magát a koronavírus és a nagy influenzajárvány közti összehasonlítás lehetősége, ami különösen érdekessé, aktuálissá teheti a szöveget. Másrészt ott van, hogy ki akarna még a szabadidejében is egy halálos kórról olvasni a pandémia közepén? Ha emiatt hezitálnál Emma Donoghue új könyve kapcsán, meg tudunk nyugtatni: a Hívnak a csillagok a fertőző betegség elleni elszánt küzdelem mellett más fontos témákat is felvonultat, nem is keveset – nagy kár lenne lemaradni róluk.
Ha szülés utáni depresszióról beszélünk, általában azt gondoljuk, hogy a terhességet követően rövid időn belül jelentkeznek a tünetek. Egy nemrég megjelent tanulmány azonban más eredményeket hozott.
Nők milliói esetében fordul elő, hogy bármennyire is várják gyermekük születését, a szülés végül óriási traumát jelent a számukra, sőt az ebből fakadó probléma tüneteit akár évekig is figyelmen kívül hagyják.
„Pillanatnyilag stabil az állapota" – korababás anyukaként sokáig ebbe a mondatba tudott kapaszkodni dr. Rádi Kata és Bakos Boglárka, akikben egy életre nyomot hagytak a gyötrő bizonytalanságban töltött hetek. Ma már hálásak a sorsnak, mert ez a trauma segített megtalálni az élethivatásukat: támaszt nyújtani koraszülött gyermekeknek és családjuknak. A Korábban Érkeztem Alapítvány alapítójával és elnökével beszélgettünk.
Sokunkat foglalkoztat a gondolat, vajon mire emlékszik egy kisbaba a saját születéséről, a méhen belül tapasztalt élményekből. Hogy éli meg a világrajövetelét, és később milyen emlékeket tárol róla? Vajon egész életünkben cipeljük ennek minden terhét, vagy nem véletlenül vész homályba?
