Sosem gondoltad volna, milyen céllal alkották meg a láncfűrészt: nem fákat akartak vágni, nem szakállas férfiak tesztoszteronszintjét csillogtatni, hanem a nőknek segíteni gyereket szülni. A történet még annál is bizarrabb, mint amire most gondolsz.
Gyereket szülni sosem volt könnyű. A két lábon járás miatt a medence szűk, a szülőcsatorna a négylábú léthez képest deformálódott, a magzati koponya viszont arányaiban nagy. Azokban a korokban, amikor még nem ismerték megfelelően az anatómiát, a fertőzések elkerülésének módját, sőt magukat a műtéteket sem, még nehezebb volt. Még öt évvel ezelőtt is naponta (!) 830 nő halt bele a szüléssel kapcsolatos komplikációkba a WHO összesítése szerint. Nem túl nehéz belegondolni, milyen lehetett ez az arány Semmelweis újító tevékenysége előtt, illetve még azokban az időkben, amikor csak a bábák tudtak segíteni az anyákon – már ha épp elérhetők voltak. Se császármetszés, se érzéstelenítés – egészen Viktória királynőig, aki 1853-ban igenis kérte azt a kloroformot, és ezzel kvázi divatot teremtett –, se megfelelő higiénia. És akkor még előhúzzák a láncfűrészt…
No de hogy jutottunk el idáig? Azt a legtöbben tudják, hogy ha a baba túl nagy, esetleg farfekvéses, az anya medencéje túl szűk, nem nyílik a méhszáj, vagy más komplikáció adódik, akkor a császármetszés az egyetlen, ami meg tudja menteni anya és gyermeke életét. Egy ilyen műtét viszont komplikált, és nagy a kockázata annak, hogy fertőzés vagy egyéb okok miatt halállal végződik. Ennek ellenére egész történelmünk során próbálkoztak vele, kisebb-nagyobb sikerrel, de csak azokban az esetekben, amikor az anya halálát egyébként is biztosra vették.
Julius Caesar ezt el is rendelte, mivel mindenáron növelni akarta a népességet, tehát a babákat nem hagyhatta veszni – talán emiatt is nevezték el róla az eljárást (bár a latin caedare szó is azt jelenti: felvágni). Az 1500-as években dokumentálták hivatalosan az első ilyen beavatkozást: bármiféle érzéstelenítés vagy altatás nélkül vágta fel felesége hasát egy profi szarvasmarha-herélő szakember, Jacob Nufer Svájcban. Az anya több napja vajúdott, tizenhárom bába sem tudott segíteni rajta. Jacob erre – helyi hatósági engedéllyel – fogta a herélőkészletét és nekilátott. A műtét sikerült, az anya túlélte, az így megmentett baba pedig 77 évet élt.
Kapaszkodj, itt kezdünk közeledni ahhoz a szerszámkészlethez, ami egy ilyen beavatkozáshoz szükséges. Aki nem profi kasztráló, annak ugyanis nincsenek elég éles kései, és nem ismeri azokat a trükköket, amelyek segítenének elkerülni mondjuk az elvérzést, ezért más eszközhöz kellett folyamodni.
A megfelelő eszközök még az első hivatalos amerikai császármetszésnél sem voltak meg, így az is horrorfilmbe illő jelenet volt. Dr. John L. Richmond írta le egy kifejezetten nehéz szülés esetét. Épp vihar tombolt, ezért az orvos már egy több órája tartó, eredménytelen vajúdáshoz érkezett ki, amelyben a nő élete súlyos veszélyben forgott. A nála lévő eszközök segítségével ezért a doki éjjel egykor – felelőssége teljes tudatában – felvágta az asszony hasát. Egy görbe olló pengéjét használta hozzá, ám nem járt sikerrel. Nem találta a babát. Az agonizáló anya állapota érthető módon egyre rosszabbodott, így az orvos attól kezdve kizárólag az ő megmentésére fordította minden erejét és így távolította el a magzatot. Ezek után talán érthető, miért végezték ezt az eljárást rendkívül ritkán.
Hát erre kellett a láncfűrész
1597-től azonban a császármetszések aránya nőni kezdett. Ám ne a mai formájában gondoljunk rájuk. Miközben napjainkban egy vízszintes, viszonylag kis méretű bemetszést ejtenek a szeméremdomb felső részénél, addig pár száz évvel ezelőtt sokkal brutálisabb eljáráshoz folyamodtak. A nőket a szeméremízületüknél vágták fel, ami a szeméremcsontnál a medence két feléből adódóan szintén két részre tagolódik. Ez sem volt kockázatmentes eljárás, a fájdalom, a vérveszteség, a sokk és a fertőzés akármelyike megölhette az anyát, ezért sietni kellett. Az 1700-as évek végén két skót orvos, John Aitken és James Jeffray a művelet felgyorsítása érdekében hozták létre azt a szerszámot, amivel könnyebben át tudták vágni a csontot és a szöveteket, hogy elérjenek a babáig. Így jött létre a láncfűrész. Alapját órakapcsoló lánc képezte fogakkal, amit kézi hajtókarral lehetett mozgásba hozni.
Elképesztő belegondolni is, mégis: ez akkora előrelépésnek számított, hogy aki ezzel az eszközzel végezte a kezdetleges császármetszést, nagy megbecsülésnek örvendett. A láncfűrész aztán idővel szépen levált az ilyen típusú műtétekről, 1806-ban már beteg ízületek eltávolításához használták, majd 1905-ben valakinek eszébe jutott, hogy kiválóan lehetne vele fát is vágni. Hogy milyen hosszú ideig tartott, mire eljutottunk az érzéstelenítésben/altatásban végzett császármetszésekig, azt inkább ne taglaljuk, mindenesetre minden tiszteletünk azoké a nőké, akik annak idején ennyi veszéllyel dacolva szülték meg őseinket.
