kísérlet 7 - Dívány

Amikor valaki közelít feléd, nem mindegy, hogy megölelni akar vagy esetleg megütni. Mások viselkedésének előrejelzése fontos feltétele annak, hogy boldoguljunk a társas világban. A másodperc törtrésze alatt hozunk ítéleteket arról, hogy mi járhat a többi ember fejében, és várhatóan mit fognak tenni a következő pillanatban. Ezekhez a becslésekhez figyelembe vesszük a személy korábbi magatartását csakúgy, mint a helyzeti tényezőket. Ám úgy tűnik, a folyamatban egyvalaminek kitüntetett szerepe van.

Az előfeszítéses (angolul priming) kísérletek a pszichológia egyik legizgalmasabb kutatási területét jelentik. Ilyenkor azt vizsgálják, hogy a tudatosan nem észlelt, gyakran villanásnyi időre bemutatott ingerek miként hatnak a viselkedésünkre, attitűdjeinkre. Hogyan befolyásolja a nőkről alkotott hiedelmeinket, amikor a zsidó-keresztény valláshoz kapcsolódó szavakkal találkozunk? Ezt vette górcső alá egy nemrég publikált tanulmány.

Egyre több könyv ajánlja a teljes digitális méregtelenítést. A trend mögött jobbára az a feltételezés húzódik meg, hogy a közösségi média használata alapvetően egészségtelen: nélküle kiegyensúlyozottabb, egészségesebb életet élhetnénk. Mennyi az igazságtartalma ennek az állításnak? Egy új kutatás szerint nem sok, de ettől még számos valid oka lehet annak, hogy mérsékeld a képernyő előtt töltött időt.

Amikor zsebre dugott kézzel, dideregve indulok haza a munkahelyemről, nem mindig osztom Petőfi lelkesedését az ősszel kapcsolatban. Hamar sötétségbe borul a város és az ember kedve, a hideg még kényelmetlenebbnek érződik ilyenkor. Ezzel az élményemmel persze nem vagyok egyedül, de most a világon első ízben tudományos kísérlet is feltárta a háttérben húzódó folyamatokat.

Ha az 1900-as évek borzalmait vesszük sorra, szinte garantáltan a hitleri kegyetlenkedések és Josef Mengele kísérletei jutnak az eszünkbe. Pedig ugyanebben az évszázadban más országokban is olyan dolgokat műveltek a tudomány nevében, amiket igen nehéz lenne etikusnak nevezni.

Képzeld el, hogy épp kérdőívet töltesz ki egy szobában. Az ajtó alatt váratlanul dőlni kezd befelé a füst, a tűzjelző megszólal. Ha egyedül vagy, valószínűleg pillanatokon belül elhagyod a helyiséget. De mit teszel akkor, ha a körülötted lévő emberek ugyanolyan zavartalanul folytatják a tesztkitöltést, mintha mi sem történt volna?

Tegyük fel, hogy minden reggel Budakalászról utazol HÉV-vel a Margit hídhoz. Álmoskásan lekecmeregsz a járműről, a peronon zsibbadt végtagokkal lépdelsz, mígnem döntési ponthoz érkezel: a mozgólépcsőn vagy a lépcsőn haladj tovább. Az emberek többsége rendre a kényelmesebb megoldást választja, hacsak a testmozgás élményét nem teszi valami igazán különlegessé.

1991. március 28-án reggel két rendőr érkezett a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem kampuszára. Az egyik épület mellett egy huszonéves férfi holtan hevert, egy 9 emelet magasan lévő osztályterem ablakából ugrott ki. Tony LaMadrid nem volt ismeretlen az ott dolgozók számára: a skizofréniával diagnosztizált fiatalember éveken keresztül részt vett az intézményben folyó kísérletben. Sokak szerint pontosan ez vezetett a halálához.

Egy utazót megtámadnak, kirabolnak, majd sebesülten otthagyják az út szélén. Később arra megy egy pap és egy lévita (egy zsidó törzs tagja), de egyik sem áll meg segíteni neki. Végül egy szamaritánus (vagyis nem egy zsidó, hanem egy, az akkoriban ellenséges területnek számító Szamáriából érkező idegen) látja el az illető sebeit, beszállítja a legközelebbi településre, és saját költségén további sorsáról is gondoskodik. Ki tesz manapság ilyet?

Bár a fogyasztói társadalom alapvetően jelenorientált, és gyors kielégülésre ösztönöz, a késleltetés képességének kulcsszerepe van a felnőttkori sikerességben. Csak az tud kitartóan dolgozni, spórolni vagy akár diétázni, aki időlegesen félre tudja tenni a vágyait. A pszichológia egyik legnépszerűbb és egyben legcukibb kísérlete óvodáskorú gyerekek önkontrollját vizsgálta. Mennyire tudtak ellenállni a pillecukornak?

Miközben mindannyian egyedi módon észleljük a valóságot, egyvalamiben mégis osztozunk: az illúzióban, hogy a világ pontosan olyan, amilyennek látjuk. Daniel Simons és Christopher Chabris szelektív figyelemről szóló videója már két évtizede ejti ámulatba a lélektan iránt érdeklődő nagyközönséget.

2007 januárjának egy fázós reggelén a farmernadrágba öltözött, baseballsapkát viselő fiatalember utcazenéléshez készülődött egy aluljáróban, miközben az álmoskás járókelők gépiesen siettek a munkahelyük felé. Az inkognitóban lévő muzsikus nem volt akárki: a Grammy-díjas Joshua Bell a zenetörténet legbonyolultabb mesterműveit szólaltatta meg a világ egyik legdrágább hangszerén. Feltűnt ez bárkinek is?