horror 2 - Dívány

Valószínűleg minden baráti társaságban van egy horrorrajongó, aki olykor nevetve, máskor összerezzenve borzong a látottakon, miközben megpróbál mindenkit meggyőzni a film és a félelem élvezeti értékéről. Lehet, hogy pont mi magunk vagyunk ez a barát. Vajon miért vonzódunk egy olyan mesterségesen előállított tartalomhoz, ami a lehető legtöbb szorongást próbálja kisajtolni belőlünk?

Megdöbbentek a festői francia kisváros, Poitiers rendőrei, amikor 1901 májusában, egy névtelen feljelentésre reagálva átvizsgálták a köztiszteletben álló Madame Monnier kúriáját, és az emeleti szobában megtalálták az előkelő asszony régóta eltűnt lányát: Blanche Monnier-t édesanyja akkor már negyedszázada tartotta fogságban egy ágyhoz láncolva, mert akaratával dacolva rangon alul kívánt házasodni.

A történelem során számos uralkodót és államférfit ért dicstelen vég, annyira horrorisztikus sors azonban keveseknek jutott, mint amelyben Hollandia főminiszterét, Johan de Wittet részesítette saját népe: az országot korábban felvirágoztató, egy sikertelen háborúba mégis belebukott politikust és testvérét meglincselte és megcsonkította a feldühödött tömeg, egyesek állítólag még lakmároztak is a holttestekből.

A Roar, vagyis Üvöltés című horrorban oroszlánok és más afrikai nagyvadak támadnak egy külvilágtól elzárt családra, akik kétségbeesve próbálják megvédeni otthonukat és életüket – a szereplők azonban nem csak a filmvásznon, a valóságban is halálos veszélynek voltak kitéve, a vadállatok 70 színészt és stábtagot sebesítettek meg, a kamasz Melanie Griffith arcát 50 öltéssel kellett helyrerakni. A szokványosnak nem nevezhető produkció jogosan érdemelte ki a világ legveszélyesebb forgatása címet.

A világ egyik leghátborzongatóbb helyének tartják a Velencétől alig 5 kilométerre található Poveglia szigetét, ahol a régészek szerint a talaj felét elporladt emberi csontok alkotják. A hatóságok által lezárt, lakatlan horrorszigeten a múltban legalább 200 ezer pestises beteg lelte halálát, és nem ez a legdurvább sztori, ami idekapcsolódik.

Amerika első modern sorozatgyilkosa, H. H. Holmes saját szállodát üzemeltetett az 1893-as chicagói világkiállítás idején, melynek falai között 200 gyanútlan vendéget mészárolt le – a később „Halálháznak” elkeresztelt hotelben állítólag gázkamrák, csapóajtók és krematórium is üzemeltek, de vajon mennyire túlozta el az esetet a korabeli bulvársajtó?

Már jóval azelőtt félni kezdtünk a festett mosolyú bohócoktól, hogy a horrorfilmek kedvelt szereplőivé váltak volna. No de miért tartunk egy bohókás, viccelődő figurától?

A Hang nélkül és Hang nélkül 2. nagy érzékenységgel nyúl a gyászfeldolgozás témájához. Érdemes belőle tanulni.

Ma már nemcsak az egyik legfoglalkoztatottabb színésznőnk, de egy négyéves kislány, Lotti édesanyja is. Kislánya születése után nem sokkal azt mondta, nagyon érzékeny lett, másképp nézi a körülötte élőket, például azokat, akiknek sokkal nehezebb. Hámori Gabival legújabb filmje, a Post Mortem sajtóbemutatója után készítettünk interjút.

Kannibálszigetnek vagy a halál szigetének nevezik a Szibériában, az Ob folyó mentén található Nazino-szigetet, amely a sztálini terror egyik legsötétebb fejezetének helyszínéül szolgált. A szovjet diktátor által nemkívánatosnak minősített, ide deportált fegyencek nyomorúságukban jobb híján egymást falták fel.

Mi történik, ha a világ legperfekcionistább rendezőzsenije, aki rutinszerűen kergeti a stábokat és a színészeket az idegösszeomlásba belevág, hogy Stephen King bestsellere nyomán elkészítse a világ legfélelmetesebb horrorfilmjét? A műfaj és a filmtörténet örök klasszikusa születik, de az oda elvezető út nem nevezhető éppen egyszerűnek és problémamentesnek.

Csak az utcáról beszűrődő fény világította meg a szobát, a lány az állólámpát keresve botorkált a sötétben. Idegesen zihált, már a sírás kerülgette. Amikor megtalálta a magányosan árválkodó kést az étkezőasztalon, felkapta, tekintete megkeményedett. Idegesen nézett körül. Nem látott semmit, pedig tudta, hogy a gyilkos itt van: hallotta a szakaszos szuszogását.