dél-amerika 2 - Dívány

A klasszikus brazil, argentin, mexikói és egyéb dél-amerikai teleregények egykor nézők milliót szögezték a képernyők elé Magyarországon, akik hétről hétre izgatottan követték nyomon Esmeralda, A vad angyal, Paula és Paulina vagy Betty, a csúnya lány intrikákkal teli kalandjait – ha te is közéjük tartoztál, nem lesz nehéz dolgod kvízünkben. Teszteld a tudásod: mennyire emlékszel a leghíresebb szappanoperákból?

Rengeteg zseniális szélhámost ismer a történelem, azonban talán egyikük sem volt annyira bravúros, mint Gregor MacGregor skót katonatiszt, aki 200 évvel ezelőtt kitalált egy nem létező dél-amerikai országot, majd busás összegekért eladta azt a londoni arisztokrácia képviselőinek. Hogyan zajlott minden idők egyik legnagyobb átveréssorozata?

Egy háborúnak számos nyomós oka lehet – nemzetiségi, gazdasági, területi ellentétek –, néha azonban furcsa, látszólag értelmetlen indokkal üzennek hadat egymásnak az országok: az egymással szomszédos Honduras és El Salvador között 1969-ben a futball miatt tört ki fegyveres konfliktus, mely ugyan csupán néhány napig tartott, de mindkét fél számára komoly veszteségeket okozott.

1886-ban egy tucatnyi szélsőséges nézeteket valló német család – a híres filozófus, Friedrich Nietzsche húga és sógora vezetésével – Paraguayba hajózott, hogy ott létrehozzon egy tiszta árja németekből álló kolóniát. A terv azonban nem egészen úgy sült el, ahogyan tervezték.

Hosszú szempillák, önelégült arckifejezés, hangoskodás, köpködés, nyelvöltögetés – ennél azért jóval többet tudnak a tevék púp nélküli hippi kuzinjai. A természet csodái mai részében a lámákról és rokonaikról olvashatsz érdekességeket.

Miklósi Miraként ismerte meg az ország az Aranyéletből, azóta pedig leginkább arról híres, hogy elképesztő kitartással vette fel a harcot a műanyag szemét ellen. Döbrösi Laurával jó találkozni: nyitott, őszinte személyiség határozott véleménnyel és világlátással. SZFE-ügyről, kenderről, a lélegző őserdőkről, a pusztulásra ítélt jövőről, klímaszorongásról és a káosz közepette megtalált lelki békéről beszélgettünk.

Aprók, mutatósak és halálosak. A természet csodái mai részéből azt is megtudhatod, milyen körülmények között veszti el életveszélyes tulajdonságát a rettenetes nyílméregbéka.

Mióta visszatértem Dél-Amerikából, másként járok-kelek az utcán. A távolból közel lett, a jelentéktelenből lényeges, a félelmekből lehetőségek, a mindennapjaimba pedig visszaköltözött egy sokáig elhanyagolt tényező: összekötni a kellemest a hasznossal.

Inkább kimerültnek, mintsem feltöltődve éreztem magam a kéthetes hajóút végére, és egy valamiben biztos voltam: nem akarok partot érni. Most, hogy már nem feszengve próbáltam elvegyülni a sok világpolgár között, hanem hezitálás nélkül felfedtem, mennyire parázok az ismeretlentől, mikor inkább izgatottnak kellene lennem, kiderült, hogy ezzel baromira nem vagyok egyedül. Persze azt is megkaptam, hogy „ez még csak a bemelegítés volt”, „az igazi kalandok ezután jönnek" és "imádni fogod!”. Bíztam az igazukban.

Mielőtt gerillavezérként bevonult volna a történelembe (és a pólóboltok polcaira), Ernesto „Che” Guevara orvostanhallgatóként, legjobb barátja társaságában motorháton utazta körbe Dél-Amerika országait – az itt szerzett élmények egész elkövetkezendő életére kihatással voltak.

Új impulzusokra vágytam. Soha át nem élt kalandokra. Egy teljesen más közegben, mint amiben addig éltem. Aztán egyszer csak fogtam magam, és lefoglaltam egy hajóutat Dél-Amerikába. Akkor még csak annyit tudtam, hogy négy-öt hónap alatt szeretnék körbenézni Brazíliában, Argentínában, Bolíviában, Peruban és Kolumbiában. Egy túrazsákkal, és a lehető legszerényebb költségvetésből. Akkor még az én fejemben is olyan romantikus képek pörögtek le, mint amilyenek a digitális nomádok Instagramján sorakoznak: tengerparti vityilló, függőágyban lazulós meló, hashtag carpe diem.

Néhány száz méter gyaloglás után egy szemből jövő autó gyanúsan lelassított, majd az én tempómban tolatni kezdett. Ketten ültek benne. Megálltam. Ők is megálltak. Megindultam vissza, a város felé, miközben stoppolni próbáltam. Hiába. Gombóc a torkomban. Úgy tűnt, hogy követnek, aztán egyszer csak eltűnt a kocsi, én pedig folytattam az utat az eredeti irányban. Egyre ritkult a forgalom, és lassan a városi fények is köddé váltak mögöttem. Most először éreztem azt, hogy talán tényleg túl merész vagyok. De visszafordulni semmiképp nem akartam.