Prokop Hetti Nefi neurodiverz-specifikus támogató, autista, ADHD-s, PDA-s, aki a közösségi médiában is ismeretterjesztő tevékenységet folytat. Célja, hogy segítsen eloszlatni a neurodiverzitáshoz kötődő tévhiteket. Ebben az interjúban az autizmusról kérdeztük.
Szétszórtság, impulzivitás esetén ma szinte divat lett azt mondani magunkra, „ADHD-s vagyok”, pedig ez a mozaikszó egy neurodiverzitást takar, melynek előfordulási gyakorisága a teljes népességben 5% körüli. Az autizmushoz hasonlóan ez is egy spektrum. Hogy mi minden lehet jellemző az érintettekre, arról Prokop Hetti Nefi neurodiverz-specifikus támogató osztotta meg lapunkkal tudását.
Szokásokból összegyúrt lények vagyunk. Amikor minden a tervek szerint halad, úgy érezzük, mi irányítjuk a sorsunkat. A nem várt fordulatok azonban nagy fokú stresszt és szorongást okoznak. Ezekből az elmúlt időszakban bőven kijutott. Még fel sem ocsúdtunk a koronavírus-járvány első három hullámából, máris jöttek a nyugtalanítóbbnál nyugtalanítóbb bel- és külpolitikai események, miközben erdőtüzekkel, hurrikánokkal és hőséggel itt van a küszöbön a klímakatasztrófa, a mesterséges intelligencia pedig napról napra ugrásszerűen fejlődik. Mit lehet kezdeni ennyi bizonytalansággal?
Létezik egy olyan szorongástípus, amely nem megbénítja az embert, hanem épp ellenkezőleg, örökké mozgásban tartja, hajtja előre. A személy azt éli meg, hogy állandóan tennie kell valamit, különben haszontalan. Úgy érzi, egyre többet és többet kell teljesítenie, hogy értékes legyen. Kívülről nézve minden rendben van vele, sőt szinte tökéletesnek tűnik. Sikeres, egyben van, nyugodt. Ám a belső megélése ettől meglehetősen különbözik: rendkívül nehezen húzza meg a határait és retteg a kudarctól. Miről lehet felismerni?
Az utóbbi évtizedekben akkorát fordult a világ, mint előtte ilyen rövid idő előtt sohasem – nem csoda, ha ez szorongást kelt az emberben. Fel vagyunk-e készülve arra, hogy ezt jól kezeljük? Pszichológus szakértőink segítenek a válaszban.
Rég tudjuk, hogy egy kapcsolatban kettőn áll a vásár, és hogy alkalmazkodás nélkül nem megy. De hogy meddig kell és meddig lehet elmenni ebben, az nem mindig egyértelmű.
A kölcsönös lelki támasznyújtás elengedhetetlen egy párkapcsolatban, ami viszont nem fér bele, az az, hogy a felek visszaélnek egymás jóindulatával.
A tökéletes társ nem létezik. De az sem mindegy, hogy a másik milyen messze van az ideálunktól. Elvárhatjuk tőle, hogy bizonyos dolgokban változzon a kedvünkért? Vagy úgy kellene elfogadnunk, ahogy van, és csakis önmagáért szeretnünk? Mik tartoznak szervesebben hozzá: a jelenlegi gyarlóságai vagy a jövőbeli lehetőségei? Alább olyan szempontokat mutatunk be, amelyek segíthetnek kezelni a sokunk számára ismerős dilemmát.
A járványügyi helyzet okozta kényszerű otthonlét teljesen szembemegy a kamaszkori fejlődési feladatokkal: a szülőkről való leválással, az önállóságra való törekvésekkel – mintha egy láthatatlan ujj márciusban hirtelen stop gombot nyomott volna ezeken a folyamatokon. Azóta úgy kénytelenek élni a fiatalok, mintha kisebb gyerekek lennének? Hogyan hat a krízis azokra a serdülőkre, akiknek előtte is voltak pszichés nehézségeik? Erről beszélgettünk a Vadaskert kórház pszichológusaival, akik azt is elárulták, miért terhelnek meg minket a régóta várt enyhítések, és mire számíthatunk, amikor a tinik ismét „kiszabadulnak”.
A nagyobb fenyegetések hatására előtérbe kerülhetnek a zsigeri reakcióink. Könnyen visszacsúszhatunk olyan – akár kifejezetten káros – működésmódokba, amelyeket máskor képesek vagyunk a kellő tudatosság birtokában meghaladni. Hogyan lehet elérni, hogy ne váljunk merevvé és szűklátókörűvé, hanem rugalmasan tudjunk alkalmazkodni a járványügyi helyzet folyamatosan változó kihívásaihoz? A flexibilitás megőrzésében rejlő lehetőségekről Gerván Patríciával, a PPKE docensével beszélgettem.
Ki vagy égve, mert folyton túlóráznod kell? Stresszelsz, mert az állandó munka ellenére így is a létbizonytalanság peremén táncolsz, hónapról hónapra élsz, de soha egy petákot sem tudsz félretenni? Időnként elönt a szorongás, mert itt a klímakatasztrófa, és az ország vezetése a füle botját se mozgatja? Sebaj, csak meditálj, mintha nem lenne holnap.
Utálatos dolog a változás. Tartunk tőle, nem szeretjük, ellenállunk neki. Pedig könnyebb lenne az életünk, ha kevésbé szenvednénk a változásoktól, és nem okozna akkora fájdalmat az alkalmazkodás. De mi kellene ehhez? Elsősorban rugalmasság. Érzelmileg és a gondolkodásunkban egyaránt.
