Oké, hogy egy kapcsolatban alkalmazkodunk a másikhoz. De hol a határ?

Mennyire kell megváltozni egy kapcsolatban, hogy alkalmazkodjunk a másikhoz? És mennyit lehet elvárni a másiktól ez ügyben? Az-e a megoldás a problémákra, ha megpróbálunk változni és változtatni? Hol van a határ, amit átlépve már nem alkalmazkodásról, hanem önfeladásról beszélünk? Ma ezekről kérdeztük pszichológus szakértőinket, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely alapítóit.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Milanovich Domi: Ne azért utáld, amiért szereted, és még 5 másik szempont

Észrevetted már, hogy sokszor azért szeretünk bele valakibe, mert annyira különbözik tőlünk? Aztán telnek-múlnak a hónapok, az évek, és pont azok a dolgok, amiket kezdetben olyan izgalmas volt felfedezni a másikban, teljesen kiboríthatnak minket. Miért reagál, viselkedik, gondolkodik annyira máshogy, mint én? Nekem ilyenkor az szokott segíteni, ha emlékeztetem magam: a partnerem legjobbnak és legrosszabbnak tartott tulajdonságai egy tőről fakadnak. Ha imádom az életvidámságát és a spontaneitását, miért akadjak ki a harsányságán és a rendszertelenségén? Ha értékelem a precizitását, a megbízhatóságát, a kitartását, akkor érdemes számolnom azzal is, hogy időnként kényszeresebb, kiszámíthatóbb, merevebb lehet. Nem fair valakit pont azért hibáztatni, aminek más helyzetekben az előnyeit élvezem, amiért tulajdonképpen megszerettem őt. 

Ettől még előfordulhat, hogy nagyon nehezen megy az összecsiszolódás, és felmerül a kérdés: mennyire szeretnétek/tudtok megváltozni a kapcsolat fenntarthatósága érdekében? Vagy eleve olyan partnert kellene inkább keresnetek, akivel hasonlóbbak vagytok, vagy jobban kiegészítitek egymást? Az alábbiakban 5 szempontot gyűjtöttem össze, amit szerintem fontos átgondolni a döntéshez: 

1. Kölcsönösség: ha az egyik félnek folyton le kell mondania a saját igényeiről, mert a kapcsolat középpontjában a másik fél szükségleteinek a kielégítése áll, az minimum hatalmi elbillenést, de gyakran bántalmazó kapcsolatot jelez. Egy egyenrangú kötődésben ugyanis az én, a te és a mi jólléte egyformán számít, ezért mindkét tag erőfeszítéseket tesz, kompromisszumokat hoz, hogy a lehető legjobb legyen az együttműködés. Ez az alapja mindennek, ha ez nincs meg, érdemes módosítani a dinamikán, vagy kilépni a kapcsolatból.  
2. A különbség tárgya: nem mindegy, miben különböztök egymástól. Egészségkárosító szokásokban? Ha a másik kedvéért leteszed a cigit vagy kevesebbet iszol, az nem túl nagy baj. Temperamentumbeli sajátosságokban? Ez már rázósabb, hiszen részben örökletes tényezők alkotják, nehezebb lehet megváltoztatni őket. Ha az egyikőtök társaságkedvelőbb, pörgősebb, sportosabb, a másik viszont egyáltalán nem, ott már bajok lehetnek, pláne ha ragaszkodtok ahhoz, hogy ezeket a dolgokat együtt csináljátok. Alapértékekben? Én sosem kezdenék romantikus kapcsolatba valakivel, aki előítéletes, vagy teljesen más világnézetet vall, mint én. Ettől még beszélgethetünk jókat, csak az életem legintimebb részeit nem akarnám vele megosztani. Az életcéljaitokban? Sajnos itt is akadhatnak kibékíthetetlen eltérések. Ha például minden vágyad az, hogy gyereked legyen, de a másik nem szeretne, akkor ne arra várj, hogy majd biztos megváltozik, hanem keress valakit, akinek hozzád hasonló vágyai vannak. Mindehhez persze az is kell, hogy transzparensen tudjátok kommunikálni, mit akartok az élettől.  
3. Saját elvárások áttekintése: mielőtt kétségbeesel a különbségeiteken, azt is érdemes mérlegelni, hogy a te elvárásaid mennyire reálisak, mennyire fakadnak belülről és valóban olyan fontosak-e neked, mint amilyennek elsőre tűnnek. Sokszor csak azért nyomasztjuk egymást, mert a szüleink is úgy csináltak valamit, vagy azt láttuk az amerikai romantikus filmekben. A szerelemről szóló fantáziák helyett lényeges, hogy ismerd a valós igényeidet, és ezeket őszintén ki tudd fejezni a másiknak. Ne várj tőle gondolatolvasást, legyen közöttetek párbeszéd. 
4. Miben vagytok monogámok: a közhiedelemmel ellentétben a monogámia nemcsak a szexualitásra vonatkozik, hanem legalább 4 típusa van a szakirodalom szerint. Az egyik fajtája az ún. szociális monogámia, amikor kimondva-kimondatlanul azt várják egymástól a felek, hogy különböző tevékenységeket is csak együtt végezzenek. Például együtt karácsonyozzanak, utazzanak, síeljenek, kulturálódjanak, stb. Érdemes átgondolni, hogy mik azok az aktivitások, amiket feltétlenül a pároddal szeretnél csinálni, és mi az, amiben le tudsz mondani a társaságáról, pláne ha ő nem rajong a programért. Persze jó dolog, ha tudtok egymásnak mutatni új dolgokat, de nem dől össze a világ, ha te vagy a másik a barátaival megy komolyzenei koncertre vagy extrém sportokat űzni, és majd elmeséli, hogy milyen volt. Így legalább nem szűkültök rá egymásra, külső élményeket is be tudtok hozni a kapcsolatba. 
5. Helyzeti tényezők átgondolása: az is előfordulhat, hogy azért erősödtek fel a különbségeitek az utóbbi időben, mert az egyikőtök (vagy mindkettőtök) krízisben van, nehéz időszakon megy keresztül. Például elvesztette az állását, megbetegedett valaki a családjában, gyászol, életközépi válságba került, stb. Érdemes kivárni egy kicsit, illetve folyamatosan beszélgetni arról, hogy a változásaitok mennyire átmenetiek, vagy hosszú távra kell berendezkedni, megoldásokat keresni. Attól még, hogy sok évvel ezelőtt igent mondtál a kapcsolatra, az nem jelenti azt, hogy a mostani formájában is igent mondanál rá. Akkor tudjátok frissen tartani az elköteleződéseteket, ha időről időre, a lehető legtöbb információ birtokában hozhattok döntést a kapcsolat folytatásáról.

Szalay Ágnes: Figyeld a saját és a párod jóllétét

Az úgy gondolom, vitathatatlan, hogy egy párkapcsolathoz, együttéléshez, de még egy szimpla munkakapcsolathoz is alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Az is bizonyos, hogy mindeközben nem jó, ha feladjuk önmagunkat, hiszen aszimmetrikus, nem partneri kapcsolat alakul így ki, amelyben a mi igényeink és szükségleteink nem elégülnek ki, és amelyben előbb-utóbb kínlódni fogunk. A kérdés ugye a kettő közötti határ, ami sajnos se nem tényszerű, se nem biztos, sem pedig pontosan meghúzható. Legalábbis én még nem találtam meg a tuti receptet.

Megközelítések, szempontok jutnak eszembe, amelyek itt is működhetnek. Ha kapcsolatban élünk, az akkor jó, ha nem rombol minket, nem leszívja az energiánkat, hanem pluszt ad, amiből épülünk, szépülünk, amitől jobb lesz az életünk. Természetesen minden kapcsolatban vannak negatívabb időszakok, vagy olyan hetek, hónapok (főleg karácsony és év vége előtt…), amikor kevéssé tudunk töltődni, inkább csak fáradunk. Az első kérdés, hogy milyen hosszúak ezek a szakaszok, és jön-e utánuk hullámhegy, meg tudjuk-e találni újra azt a harmóniát, ami épít.

Ennek megállapításához, és egyébként minden egyéb és most következő párkapcsolati kérdés eldöntéséhez az alapot az önismeret adja. Tudd magadról, hogy mik az igényeid, szükségleteid, mitől érzed jól magad, mi fáj neked és miért. Az önismeret segít abban is, hogy kevésbé heves érzelmekkel reagálj a nehézségekre, de abban is, hogy meg tudd állapítani, hogy partnered ideális-e számodra. Szinte mindenkinek vannak kisebb defektjei, neuralgikus pontjai, amiktől ideges lesz, és vágyai, amelyekben különbözik másoktól. Ha ezeket jól ismered, és látod, hogy a párod éppen kompatibilis-e a te ilyen egyéni dolgaiddal, akkor már látod azt is, hogy más dolgokban érdemes-e alkalmazkodnod hozzá.

A következő fontos szempont véleményem szerint, hogy az összehasonlítgatást, mások véleményét és az „így kéne, úgy illik” szempontokat vedd ki a képletből. Sokszor nincs is személyesen problémánk a másikkal, de valami vagy valaki elülteti a bogarat a fülünkben, hogy ezt nem így szokás, és mégis milyen ember már ő, hogy így viselkedik – és elkezdjük megkérdőjelezni magunkat és a kapcsolatunkat. Ezeket érdemes félretenni, ha az életünkről döntünk, és inkább a saját és a másik szempontjait figyelni.

Összefoglalva tehát az a lényeg szerintem, hogy legyél tisztában azzal, hogy mik a legfontosabb igényeid és szükségleteid, és ezekre jó választ ad-e a párod; figyeld meg, hogy a kapcsolat inkább épít, energizál-e vagy rombol, és azzal foglalkozz, hogy neked és párodnak jó-e így, ahogyan éltek. Ezek után pedig a számodra nem annyira lényeges, vagy számára fontos, neked pedig megtehető dolgokban alkalmazkodj, folyamatosan figyelve a magad és a másik jóllétére.

Kuna-Várhelyi Gábor: Olyannal jó hintázni, aki örömmel játszik veled

Mindannyian szerettünk gyerekkorunkban mérleghintázni. Milyen jó néha fönt, néha lent lenni, néha emelkedni, néha meg huppanni egyet a földön, és folyamatosan mozgásban lenni! De ez a játék csak akkor működik jól, ha hozzánk hasonló súlyú partnerrel játsszuk. Ha a másik oldalra felpattan egy nyolcadikos, és mi meg csak kalimpálunk tehetetlenül odafönt, és csak akkor jöhetünk le, ha ő is úgy akarja – na, úgy már nem is olyan érdekes.

Hasonlóan működnek a párkapcsolataink is. Folyamatos az egyensúlyozás a saját vágyaink érvényesítése és a másik igényeinek teljesítése között. Néha engednünk, néha alkalmazkodnunk kell, de ez egy kiegyensúlyozott kapcsolatban nem fáj. Most ő repül a mérleghintán, vagy épp földet ér, ha ehhez van kedve, de ez nem baj, mindjárt megtörténik ugyanez fordítva is. És ez a hintázás nem fárasztó. Ha alkalmazkodunk, ha lemondunk a másik kedvéért, tudhatjuk, hogy mindezt visszakaphatjuk, ha erre lesz szükségünk.

De elvész az alkalmazkodás öröme, ha ez ritkán, vagy akár sosem talál viszonzásra a kapcsolatban. Ha rendre fel kell adnunk a legfontosabb igényeinket, úgy, hogy nem kapunk érte semmit, az bizony frusztrációval és az önértékelésünk károsodásával jár. Hiszen mi mást jelenthetne, ha valaki rendre nem teljesíti a kéréseinket, mint hogy ezek nem is olyan fontosak, nem számítanak.

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, rájöhetünk, hogy talán mi magunk is benne voltunk abban, hogy így alakult a kapcsolatunk. Néha olyan jó rábízni magunkat valaki másra! Végre itt van valaki, aki eldönt, elintéz, megvalósít helyettünk olyasmit, amivel mi nem boldogulunk. Nincs ezzel semmi baj, ha rövid ideig tart. Mindannyian kerülhetünk olyan nehéz helyzetbe, amikor joggal várhatjuk el, hogy a partnerünk tehermentesítsen minket, és találjon ki, döntsön el mindent helyettünk. De tönkreteszi az egyensúlyt és magát a kapcsolatot, ha mindez állandósul.

De az is lehet, hogy nem feladjuk a kontrollt, hanem épp ellenkezőleg: úgy érezzük, hogy folyamatosan harcolnunk kell érte. Két dühös, egymás ellen küzdő gyerek sem tud szépen mérleghintázni. Fent is, lent is fájdalmasan nagyokat fognak huppanni, semmi jó nem lesz az egészben, és előbb vagy utóbb valaki be is veri a fejét.

Sem a tartós alá- vagy fölérendelődésen, sem a kontrollharcon alapuló kapcsolatokban nem lehet hosszú távon nyugalmat és egyensúlyt találni. Vagy túl sok, vagy túl kevés az alkalmazkodás, és mindez a folyamatos indulat és frusztráció forrása. De vajon miért kell örökre feladni, vagy kizárólagosan magunkhoz ragadni, vagy állandóan üldözni a kontrollt egy kapcsolatban? Mindez a biztonságról szól. Ha ez nincs meg, szenvedünk, és feladjuk magunkat, alárendelődünk, nehogy az ellenkezésünk miatt elveszítsük a másikat. Vagy magunkhoz ragadjuk, és mindent mi irányítunk, mert akkor nem történhet semmi baj.

Hogy hol az alkalmazkodás határa? Meddig kell ebben elmennünk? Addig, amíg egyensúlyban van, amit adunk, azzal, amit kapunk. Ha olyannal ülünk a mérleghintán, aki szívesen játszik velünk, és betartja a közös szabályokat, azzal könnyen fog menni. Nem lesz fárasztó, nem fog veszteségnek tűnni, ha adunk valamit, mert hamarosan visszakaphatjuk. Ha nem megy jól, ha áldozatnak érezzük magunkat, vagy folyton ezen kell harcolni, akkor a kapcsolat biztonságával van a baj. Ebben kell fejlődnünk, és a biztonság új forrásait megtalálni, és akkor könnyebb lesz az alkalmazkodás egyensúlyát is megtalálni.