Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Találkoztál már valaha történelem–balett szakos tanárral? Olyannal, aki ezekkel a szakokkal nem alternatív iskolában, hanem technikumban tanít, és akinek a tanítványai egy ilyen intézményből nyernek országos történelemversenyt? És olyan pedagógussal, akinek 36 év után is ugyanolyan öröm a tanítás?
Ami minket illet: tűkön ülve vártuk Somogyiné Lakos Erikával való beszélgetésünket. Főleg, mert Erika tavalyi Szupertanár-pályázata nem is csak a fenti körülmények miatt volt nagyon erős. A magát digitális bevándorlóként meghatározó tanárnő egészen új szempontokkal gazdagította azt, amit az elmúlt másfél év megújuló oktatási módszereiről gondoltunk.
Az idei év legforróbb napján érkeztünk Pécsre, vonatunknak már az induláskor majd egy órás késése volt. Mivel aznapra három beszélgetést is terveztünk, ráadásul igencsak szoros menetrendben, meglehetősen űzötten érkeztünk Erikához: aggódtunk, lesz-e elég ideje ránk, nem lesz-e kellemetlen a hangulat a jókora csúszás miatt. Nem lett, mert Erika rugalmasan és rutinosan kezelte a helyzetet, nyugodt derűvel fogadott bennünket, és rögtön a kezébe is vette az irányítást: „Javaslom, hogy tegeződjünk, tegyünk egy sétát az épületben, fotózni pedig a termünkben és a tanáriban lenne a legjobb.” Innentől nyugodt szívvel rábíztuk bíztuk magunkat.
A Zsolnay
Erika munkahelye, a Zsolnay (becsületes nevén Baranyai Szakképzési Centrum Zsolnay Vilmos Technikum és Szakképző Iskola) az utóbbi években kívülről nem a legszebb arcát mutatja: az egyébként kellemes parkkal rendelkező és medencével is felszerelt, egykor korszerű, de 1978 óta tulajdonképpen érintetlen iskolaépület minden szegletére ráférne a felújítás: pincétől-padlásig, padlótól-plafonig, faltól-falig szépítésre szorul, de idén a nyílászárók cseréje visz el hatalmas összegeket, másra most nem fog jutni.
Az épület mégsem kelt barátságtalan benyomást. Nemcsak a végzettek tablóit böngésszük elmerengve, de élvezettel szemléljük azokat a vendéglátóipari eszközöket is, amiket az itt tanuló fiatalok használnak gyakorlati oktatásuk során, és nem tudjuk nem észrevenni Gebauer Ernő gyönyörű freskóit sem, melyek felidéznek valamit abból, milyen lehetett az épület néhány évtizeddel ezelőtt.
A Zsolnay ma technikumként működik, ahol érettségire való felkészítés és szakképzés is folyik, alapvetően vendéglátás-turisztikai ágazatokban: leendő szállodások, cukrászok, pincérek, eladók tanulnak itt. A hatalmas intézmény (mintegy ezer fő diák, közel százfős tantestülettel) legnépszerűbb képzése a turisztikai, az erre a szakra járó tanulók a képzési időszak végére nyelvvizsgát is szereznek. A szakképző iskolák az ország minden szegletében a kevésbé jó hírű iskolák közé számítanak: nagyon kell szeretni a kihívásokat ahhoz, hogy valaki épp itt akarjon tanítani, mivel sok nehéz sorsú, tanulási nehézségekkel küzdő diák jár az iskolába.
„Terminátor”, alias a „duracelles” vagy „balettes” Erika néni
Somogyiné Lakos Erika 1961-ben született Berettyóújfaluban, 1984-ben Debrecenben diplomázott történelem-orosz szakos tanárként. A mozgás gyerekkora óta része az életének, és több évtizedes múltra tekint vissza az általa alapított, nívódíjas Arabeszk Tánccsoport is. 2008-ban szerzett táncpedagógusi oklevelet a Magyar Táncművészeti Főiskolán. A rendszerváltás után a fentebb említett szakpárból csak a történelem maradt, mára pedig elválaszthatatlan a kettő: délelőtt középiskolások és történelem, délután kis- és nagy gyerekek, felnőttek és modern tánc.
Az ember ritkán találkozik olyan történelemtanárral, aki a délelőtti órák után 70 végzősnek koreografál szalagavató táncot, majd az uszodába siet, hogy szinkronúszóknak tartson balett-tréninget. Olyasvalakivel, aki emellett civilben ötgyermekes édesanya és háromunokás nagymama is, talán még ritkábban.
Erika karaktere az egyik legizgalmasabb volt az elmúlt hónapban megismert szupertanároké közül. Pályája során tanított „sima”, szak- és kísérleti gimnáziumban, szervezett tudományos önképzőkört, másfél évtizeden át vezetett vándortábort, táncpedagógusi munkájáért koreográfusi díjat, csoportjával nívódíjat is szerzett. Nem véletlen, hogy diákjai nemes egyszerűséggel Terminátornak vagy duracelles Erika néninek nevezik.
Az iskola második otthon
A Zsolnayban tett sétánk közben nemcsak Erikáról tudunk meg sok mindent. A bejárás végén már ismerni véljük azt a tizenegynéhány diákot is, akik idén Erika osztályában érettségiztek. Termükben az élénkpirosra festett falakon történelmi térképek, történelmi vonatkozású filmplakátok és Kádár-kori bakelitlemezek, a sarokban raklapokból ácsolt heverő alkalmatosság. Pedig most még nem is olyan zsúfolt a fal, mint rendes időben, amikor mindenhol a diákok projektmunkái és a történelemtanulást színesebbé tevő ábrák vannak, keresztben kifeszített zsinóron csüngnek a legfontosabb évszámok, vagy épp a földre ragasztott információk közt sétálunk át egyik történelmi korból a másikba...
„Alapvetően lehasznált fizikai környezetünket a történelem segítségével is próbáljuk kicsit szebbé tenni. Osztályom idén érettségizett. Azt hiszem, annak ellenére, hogy a körülményeink nem nevezhetők rózsásnak, a gyerekek nagyon jól érezték magukat ebben a teremben, közösen tettünk azért, hogy élhető, otthonos legyen. Az egyik fiú raklapokat hozott, a többiekkel együtt lefestették, és így alakítottuk ki ezt a pihenősarkot, amit nagyon szeretnek. Amikor szinte egész nap iskolában vannak, szívesen ülnek le ide, van, hogy itt uzsonnáznak, és sokszor jövök be arra is, hogy a nagy gimnazisták társasjátékoznak itt. Ja, az én srácaim festették a folyosón lévő padokat is.”
A jó hangulatú osztályterem egy dolog, a történelem viszont sokaknak kemény dió. És bármennyire is a vendéglátásban képzelik el a jövőjüket az itteni gyerekek, Erika tanítványai is középszintű érettségire készülnek, történelemből pont annyit és úgy kell tudniuk, mint azoknak, akik gimnáziumból vágnak neki a megmérettetésnek. Nincs könnyített tananyag vagy rövidebb tételsor, ezért adja magát a kérdés:
Hogy lehet eladni a történelmet a jövő vendéglátósainak?
„Én azt szoktam mondani, hogy minden a megközelítésen múlik, a mottóm pedig, hogy
a történelem olyan, mint a WC-papír: arra való, hogy használjuk.
Munkám során arra törekszem, hogy a történelmet valahogy a mai életükhöz tudják kapcsolni a gyerekek, hogy ne valami távoli szigetként tekintsenek rá, hanem ismerjék fel, hogy folyamatosságában érdemes nézni, és hogy ennek a folytonosságnak mi magunk is a részei vagyunk. A mi gyerekeink sem tanulnak kevesebb történelmet, a különbség inkább abban van, hogy mik azok a pontok, ahol a történelem és a gyerek érdeklődése összekapcsolható. Hogy csak egyet mondjak: idegenvezetőként ki kell tudni böngészni a római számot az épület homlokzatán, szakácsként ismerni kell a magyar gasztronómia történetét, ami nagyon nem független a magyar történelemtől. A gyerekek figyelmét tehát a történelemtanítás során is erre kell ráirányítani. Emellett szerintem nagyon fontos az is, hogy az ember a személyiségével tanítson, azt adja el, amije van. Hozzám ugye a tánc, a színpad, az előadó-művészet is közel áll, ezért nagyon sokszor szoktam olyat csinálni, hogy előadok a gyerekeknek egy-egy történelmi helyzetet vagy személyiséget, azt például nagyon szeretik. A lényeg, hogy valamilyen élményt tudjak átadni a történelemtanítással, mert ezáltal sokkal jobban megmarad bennük a tudás, és hiteles is csak úgy lehetek, ha élvezem azt, amit csinálok.”
Erika szerint az is nagyon fontos, hogy a gyerekeknek megmutassa, hogyan kapcsolódik a történelem az ő személyes életükhöz is. Amikor például a 18. századi betelepítésekről van szó, Erika mindig megkéri a diákjait, hogy nézzenek utána a családban, van-e például sváb felmenőjük. Nagy valószínűséggel van, és ez rögtön egy olyan pont, ahol átélhetővé lehet tenni ezt a témát. Készüljön akkor projektmunka a családból szerzett információk segítségével, és így máris róluk szól a dolog – vallja Erika. A gyerekek rengeteget tanulnak ebből, sőt, nyernek vele.
„Az Ormánságról készült projektmunkával például a Honismereti Szövetség versenyén nyertünk erdélyi utat a gyerekekkel, amit nagyon várnak ők is és én is. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen projektből, pláne egy ilyen utazásból sokkal többet fognak tanulni, mint a könyvekből.”
Történelem az orrunk előtt
Erika egyik fontos célkitűzése, hogy a gyerekek figyelmét tágítsa, hogy felébressze és életben tartsa a kíváncsiságukat, hogy a városban járva ne csak a lábukat nézzék, hanem tekintsenek fel az épületekre, amik mind-mind jóval érdekesebben mesélnek a történelemről, mint a könyvek.
„El szoktam mesélni nekik, hogy iskolánk névadója is szabadkőműves volt, és feladatul adom például, hogy menjenek be a városba és keressenek szabadkőműves jelvényeket, fotózzák/rajzolják le, stb. Ezeket a feladatokat is nagyon szokták élvezni, és nagyon jó látni, hogy mennyire kitágul a horizontjuk, hogy elkezdik észrevenni, hogy mennyi érdekesség van a környezetükben."
Erika elmondja, hogy a gyerekek sokszor a maguk kis online világába zárva élik a mindennapjaikat, még azt se mindig veszik észre, ami körülöttük van: jó példa erre, hogy mennyire (nem) ismerik az iskolaépületet sem. Előfordult már, hogy arról kérdezte őket, tudják-e, mi van a büfével szemben álló szobor talapzatára írva. »Tanárnő, ott nincs is szobor!« – mondták. Erika persze leküldte őket, és csodák csodája ott volt a szobor, csak évekig nem vették észre. A mozgást, a közvetlen közelről való tapasztalást egyébként is fontosnak tartja a Zsolnay történelemtanára, ezért a karantén idején szándékosan adott is a gyereknek olyan feladatokat, ami kimozdította őket otthonról.
"Menj be a városba, fényképezd le, küldd el nekem, alkoss közösen egy osztálytársaddal! – igyekeztem őket aktívabbá tenni.”
Interaktív módszerek
Erika számára a dramatizálás, a színészi és szerepjáték otthonos terep, és ezt előszeretettel használja ki a történelemtanítás során is. De persze nem csak önmaga ad elő: a diákjait is bevonja az előadásba. Egy-egy szerepet a diákoknak oszt ki, akiknek az a feladata, hogy abból alaposan felkészüljenek, majd bekapcsolódjanak az előadásba.
„Néhány példa, amit nagyon szoktak élvezni a tanítványaim: bírósági tárgyalás előtt egy-egy történelmi személyből kell felkészülni, akinek a tetteit vád- vagy épp védőbeszéd formájában kell feldolgozni. Sokszor kérem őket arra is, hogy készítsenek interjút egy-egy történelmi alakkal. Igen népszerű a történelmi színpad, melynek keretében egy-egy történelmi eseményt játszunk el. Házi dolgozatként van, hogy blogot kell írni, bele kell képzelni magukat egy-egy történelmi korszakba, kutatni kell az apró részletek után. Olyan is előfordult és szintén nagy sikerrel, hogy állásinterjút kellett csinálniuk hírességgel, történelmi alakkal. Biztos, hogy megmarad a gyerekekben, amikor Széchenyi Istvánt faggathatták a kvalitásairól (én játszottam a szerepet), vagy amikor Hádész, az alvilág ura sírásónak pályázott.”
Az újszerű nem mindig online
Erika módszereiben nekem épp az tetszik nagyon, hogy úgy újít, hogy a megújulást nem kizárólag a technikai eszközöktől várja. Természetes, hogy ő is régóta használ digitális eszközöket, és a járvány alatt neki is mind jobban be kellett vonnia ezeket, mégis lenyűgöző az a kreativitás, ahogy az offline módszereit adaptálta úgy, hogy ahhoz az online formák inkább egyfajta csatornát jelentettek csak.
“Természetesen az online oktatási formák korábban is ismertek voltak számomra, de őszintén: minden porcikám tiltakozott volna a módszer folyamatos alkalmazása ellen. Számomra a személyes interakció és az élményszerű oktatás az elsődleges, még akkor is, ha szerencsére táncpedagógusként és koreográfusként hozzá vagyok szokva a legváratlanabb helyzetek megoldásához és az improvizációhoz, a járvány időszaka alatt például nagy sikerű online táncversenyt is tudtunk szervezni, melyben újszerű műfajokat hirdettünk: táncos rajz, fotó és persze tánc, benne kötelező és szabad koreográfia - fogalmazott Erika. De ezzel együtt is digitális bevándorló vagyok, és bár folyamatosan fejlesztem magam, nem érzem úgy, hogy minden egyes új módszert nekem kell megtanulnom.
Ámulok, amikor látom, hogy a fiatal kollégák mennyi és milyen remek digitális eszközt használnak kiválóan. Én nem ebben nőttem fel, és néha azt látom, hogy a gyerekeknek is sok a rengeteg online felület. Főleg a karantén idején vettem észre, hogy mennyire ki voltak éhezve a személyes jelenlétre, a tevőleges részvételre, ezért ebben az időszakban sem csak Skype-os órák keretében tanultunk, hanem olyan klasszikus módszereket is megtartottam, mint az illusztráció készítése. Nem mindenkinek ez a kedvence, de sok gyerek nagyon sokat kap egy ilyen belefeledkezős feladattól, és csodás művek születnek” – mondja Erika arra a Trianon-tematikájú plakátra és vagy a Nap-himnuszhoz készült illusztrációra mutatva, amivel diákjai megint csak országos pályázaton lettek dobogósok.
Régen és ma
Erikát hallgatva olyan, mintha a mai diákok nem lennének jelentősen mások, mint az eggyel-kettővel korábbi generáció. Erika meg is erősít ebben.
„Nem az a típusú tanár vagyok, aki siránkozik, hogy milyen rettenetesek a mai gyerekek, mert nem azok. Nem a gyerekek változtak sokat, hanem az a mikro- és makrokörnyezet, amiben élniük kell: az online tér nagyon nagy szerepet játszik benne. A másik, hogy ma sokkal több impulzus éri a gyerekeket, arra viszont még nem tanítottuk meg őket, hogy ebben hogy tudnak eligazodni, hogy tudják lekötni magukat. Azt is látom, hogy óriási lehetőségeik vannak, amikkel nem mindig tudnak élni.”
Erikának minden korosztállyal van tapasztalata, de a középiskolások a kedvencei.
„Megmondom őszintén, nem tudnám elképzelni magamat történelemtanárként általános iskolában. Nekem annyira kell a középiskolásoknak ez az éretté váló mentalitása, amikor már véleményt formálnak a világról, magyarázatokat kérnek arra, ami körülöttük történik. Ez a korosztály fogott meg legjobban, itt érzem azt, hogy ki tudok teljesedni.
Már csak miattuk is természetes, hogy én is alkalmazkodom a modern elvárásokhoz. De ez nem teher, már csak azért sem, mert gyakorlatvezető mentortanárként nem tehetem meg, hogy le legyek maradva, folyamatosan a topon kell lennem. Nem lehet visszafelé mutogatni és besárgult jegyzetekbe temetkezve tartani az órát. A tanári munka folyamatos alkalmazkodást és óriási rugalmasságot igényel.”
Tanárnő, maga kire fog szavazni?
Erikát arról is kérdeztem, hogy történelemtanárként a gyerekek mennyire kérik ki a véleményét akár aktuálpolitikai kérdésekről, mennyire jelennek meg ezek a témák a napi munkában.
„Mindaz, ami nap mint nap a gyerekek körül történik, erőteljesen megjelenik, és fontos is, hogy megjelenjen. Legalábbis abban az értelemben, hogy a gyerekek merjenek kérdezni, mert az már egy értékes bizalmi viszonyt feltételez, aminek örülni kell. Az online időszakban is elég sok változás volt, alkotmánymódosítás, új törvények, a gyerekek pedig mindenre rákérdeznek. Nagyon nagy felelőssége a tanárnak – teljesen mindegy, hogy matek- vagy a történelemtanár – abban, hogy erre hogyan és mint válaszol.
Nem szabad a saját politikai nézeteket erőltetni, hanem egy olyan jellegű megközelítést kell, hogy adjunk, amiben a lehető legtöbb szempont ott van, ami segít nekik eligazodni. Egyébként a jelenlegi politikai rendszer felépítése a történelemben tananyag is, tanulnak róla, hogy a választási rendszer hogyan működik: alaposan rá is szoktak csodálkozni. Én pedig az így felébredt kíváncsiságot használom fel: Nézz utána, légy szíves, hogy a te körzetedben kik az országgyűlési képviselők, milyen párthoz tartoznak, stb. És persze olyan is van, hogy nekem szegeznek egy olyan kérdést, hogy tanárnő, akkor most maga fog szavazni Orbán Viktorra vagy sem?”
Erika szerint egy ilyen kérdést sem szabad kikérni, hanem kibontani kell. „Ahelyett, hogy elhajtanám őket, elmondom, hogy hibás a kérdés, mert már a választási rendszer sem így működik, az én körzetemben a miniszterelnök nem lesz egyéni választókerületben jelölt. És akkor ez máris egy jó alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük. Olyan is van, hogy megfordítom a kérdést, és azt mondom nekik, hogy gyerekek, nézzétek meg, melyik párt mit kínál, és próbáljátok kitalálni hogy egy olyan szavazó, aki körülményeiben, hozzáállásában hozzám hasonló, kire szavazhat. A lényeg, hogy a gyerek nem lesz letromfolva, akármilyen kényes kérdést is tesz fel.”
Felmerült bennem, hogy a vállaltan konzervatív beállítottságú Erika az iskolában megbeszélhető kérdések közé sorolja-e a szexualitással kapcsolatos kérdéseket és az ehhez kapcsolódóan nemrégiben hozott törvényt is.
Ez megint egy olyan téma – válaszolja –, ahol a gyereknek inkább azt kell megértenie, hogyan értelmezhető mindez a jelenlegi politikai helyzetben és nem azt, hogy a tanár álláspontja ezzel kapcsolatban mi.
„A kérdést nem szabad soha lecsapni a gyerekek irányába, nagyon fontos, hogy ezt olyan módon kommunikáljuk, hogy az valóban a történelemtanítás része legyen, és neegyfajta erkölcsi erőszak.”
Erikát egyébként épp az ilyen kihívások és a a folyamatos megújulás lehetősége és elvárása tartja a pályán. „Ha néha nehéz is, szeretem, hogy olyan dolgokkal szembesülök, amikről 25 éve még semmit sem tudtam, ma meg már én is a része vagyok tanárként, osztályfőnökként, és kialakulnak a saját módszereim arra, hogy hogyan kezeljem ezeket."
És hogy mi számít kudarcnak és sikernek Erika megközelítésében?
"Nehézségem is akad persze. A fegyelmezéssel nekem nem szokott problémám lenni, az viszont kudarc, ha ha egy gyerek lemorzsolódik, ha eltűnik, ha semmit nem tudok tenni. Például az, hogy az osztályomból 25-ből végül csak tizenheten tudtak érettségire eljutni, valamiféle kudarc, még akkor is, ha mindegyiknél tudom, hogy mi az ok, hogy van olyan, aki gyereket vállalt, valakinek olyan a családi helyzete, hogy el kellett mennie dolgozni.
A siker pedig az, amikor a gyerekek észre sem veszik, hogy kicsengetnek, vagy azt mondják, hogy tanárnő, máskor is csináljunk ilyet. Az, hogy az ember tanítványának van OKTV első helyezése, jó érzés, de nem ez a lényeg, hanem amikor úgy el tudnak merülni, hogy a történelemtanulásból flow-élmény lesz, függetlenül attól, hogy objektíve milyenek a körülményeink.”
