Egy bölcsődés korú gyereket nehéz kordában tartani. Amikor elképzelünk egy öltözködést, egy étkezést, vagy éppen egy utcán való sétálást, igencsak mozgalmas jelenetek tudnak az eszünkbe jutni. Ez a korosztály örökmozgó, belső késztetést érez arra, hogy állandóan és lehetőleg önállóan tevékenykedjen, hiszen valahol így fejlődnek a legjobban. A bölcsődés korú igyekszik kielégíteni szerteágazó kíváncsiságát, sokszor merül el a fantáziájában, és nem véletlen gyakran képes veszélybe is kerülni még hiányos ismeretei miatt.
Az egyik legkomolyabb és szülőként talán legkétségbeejtőbb ilyen helyzet, amikor hazafelé tartva az utcán a gyerekünk sebesen száguld előre a járda vége és egyben az autóút kezdete felé. Vajon meg fog-e állni, ha kiabálunk? El fogjuk-e érni időben, ha utánarohanunk? Egyáltalán engedjük-e szabadjára, vagy ragaszkodjunk inkább a babakocsihoz, kézfogáshoz mindaddig, amíg haza nem érünk?
Szülőként nehéz megtalálni az arany középutat, amely megengedi a szabad próbálkozásokat, s közben védelmet nyújt a veszélyekkel szemben. Az említett helyzet márpedig mindennapos és rendkívül sok családot érint. A gyerekeinket fokozatosan ugyan, de meg kell tanítanunk arra, hogy észleljék a veszélyeket, és ne csak az irányításunk alatt működjenek. Ezt pedig már kis korban is el lehet kezdeni.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Első lépés a kommunikáció
A kommunikációnknak hihetetlen ereje van a gyerekeink együttműködését tekintve. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy hiába mondanánk el mindent, hiszen még úgysem érti meg az összefüggéseket, így inkább csak a tiltások fogalmazódnak meg.
Az őszinte és nyílt beszélgetéseink azonban nemcsak szavakat, de érzelmeket is közvetítenek,
amelyekre rendkívül érzékenyek a gyerekek. Arról nem is beszélve, hogy még kíváncsiak a környezetük működésére, így szívesen is hallgatják a tőlünk elhangzó ismereteket. Használjuk ki, és meséljünk nekik már idejekorán arról, hogy miként működnek az autóutak, a járdák és a közlekedési táblák! Azt is említsük meg, hogy hol vannak veszélyek, és mire kell minden embernek odafigyelnie. Ha pedig már megesett velünk, hogy a gyerek után kellett szaladnunk, megelőzve ezzel a útra való kilépést, kigurulást, akkor meséljük el, hogy mit éreztünk. Magyarázzuk el, hogy megijedtünk, hogy féltünk, baja esik, és ezt nem szeretnénk túl gyakran érezni. Egy dackorszakban lévő gyerek nem fog azért hallgatni ránk, „mert azt mondtuk”. A kizárólagos korlátozás ellen harcolni fog, ha azonban partnerként kezelve megosztjuk vele a saját gondolatainkat, és meghallgatjuk az övét, azzal nagyobb kedvet csinálunk az együttműködésre is.
Második lépés az egyértelmű következmények
A gyerekeinknek bizonyos szabadságra szükségük van ahhoz, hogy megismerjék a saját határaikat, és megtanulják irányítani, szabályozni önmaguk zsigeri reakcióit. A mindenkori biztonság megélésére ugyanakkor legalább akkora szükségük van, és ezt a mi egyértelmű szabályaink (keretek) biztosítják. Tisztázzuk velük, hogy miként élhetik meg a szabadságot, és mi fog történni, ha nem veszik figyelembe a kérésünket!
A szülői biztonságérzetet egyénenként eltérő körülmények teremtik meg, ezért ezt személyre szabottan érdemes mérlegelni. Vagyunk, akik szívesen előreengedjük motorral a gyereket, akik inkább a velünk párhuzamos sétát preferálják, és olyanok is, akik helyszíntől függővé teszik a szabadság mértékét. A gyerek számára az a fontos, hogy egyértelmű legyen az igényünk és az annak figyelmen kívül hagyásával járó következmény is. Ha nem tartja be, meg kell fognunk a kezét, babakocsiba kell tennünk, hámot kell rá tennünk, stb. A következmény nem fog tetszeni a gyerekeinknek, de mindig ad a számukra választási lehetőséget, nekünk pedig nyugalmat. Legalábbis, ha tényleg következetesen betartjuk a szavunkat. A szabályokra még gyakran kell emlékeztetni a gyereket. Előre fel kell rá készíteni, figyelmeztetni kell útközben, és utólag (akár este) is érdemes visszaemlékezni közösen, hogy a gyerek össze tudja rakni a fejében, s így legközelebb átgondoltabb döntést tudjon hozni.
Harmadik lépés a szemléltetés és gyakorlás
Bármilyen szabályt is állítunk a közlekedést tekintve, fontos, hogy a gyerekünk számára érthető és látványos legyen, hogy maga is ellenőrizni tudja. Az, hogy maradjon közel hozzánk, számára nem egyértelmű, nem is tud maga megbizonyosodni arról, hogy meddig mehet el. Szüksége van valamiféle szemléltető eszközre, hogy értelmezni tudja a határokat. Ilyen lehet az, hogy maradjon a babakocsi első kerekei mögött, vagy hogy köztünk maximum két poller (oszlop) lehet egyszerre.
Megnézhetjük közelről azokat az utcatáblákat, ahol kézfogás nélkül is mehet, illetve megbeszélhetjük, hogy a sarkokon mindig benéz, hogy milyen színű autó jön, vagy milyen tábla figyelmezteti a sofőröket. A gyerekek számára ezek mind érdekesek, különösen, ha rajtunk sem éreznek feszültséget, játék és magabiztosság helyett. Kompetenciájuk így bővül, és azt is érezhetik, hogy elismerjük azokat, ami lényeges a szófogadásuk érdekében. Ezenfelül már csak gyakorlásra van szükségük, párszor megtapasztalni, hogy mi történik, ha így vagy úgy döntenek (de ők döntenek).
Gyakorolnunk persze nekünk is kell, hiszen se a kommunikáció, se a következetesség nem olyan egyszerű. Az egymás iránti tiszteletet és az együttműködést ugyanakkor csakis ezekkel az eszközökkel és az általuk biztosított nyugalommal lehet megalapozni. Hogy mi se akarjuk túlkorlátozni a gyereket, de ő se akarjon direkt életveszélyes helyzetbe kerülni.
