Bepisilés meddig oké

A szobatisztaság egy hosszabb és összetettebb érési folyamat eredménye. Fizikailag a gyerekek megközelítőleg kétéves korra válnak képessé az ilyen jellegű önkontrollra, ugyanakkor ez a tényező önmagában még kevés ahhoz, hogy elvárjuk a gördülékeny váltást. A készség elsajátítása a fizikai tényezők mellett értelmi fejlettséget és érzelmi biztonságot is kíván, ezek közül pedig egyiket sem lehet sürgetni.

A bepisilés egy nagyon kényes ügy, és ezt a gyerekek is érzik. Már szinte a kezdetektől nagy rajtuk a nyomás, érzik a szégyent, amikor baleset történik, és nagyon könnyen alakul ki bennük egyfajta gát, ami a későbbiekben nem, vagy nem megfelelő időben engedi el a vizeletet. 

A szobatisztaság elsajátítása egy folyamat, ami a legjobb körülmények között is hozhat rövidebb-hosszabb ideig tartó visszaeséseket. Talán nem olyan köztudott, de a napközbeni bepisilés és az ágybavizelés tulajdonképpen még óvodás- és kisiskoláskorban sem mondható kirívó esetnek. Ettől még szülőként meglehetősen zavaró tud lenni, amikor ez a helyzet heteken vagy akár éveken át fennáll, amit a magunk részéről már igencsak letudnánk. Érthető, ha elfog minket az a kétségbeejtő gondolat, hogy valamit mi rontottunk el. Ezért is fontos, hogy tisztában legyünk azzal, meddig normális a gyerekünk bepisilése, és mi az, amit valóban tehetünk a támogató háttér biztosításáért.

Érzelmek és kontroll

Az egyik lényeges tudnivaló a szobatisztaságról, hogy szorosan kapcsolódik a gyerek érzelmi biztonságához. Ahhoz, hogy szabályozottan és gördülékenyen tudjon működni a folyamat, nyugalomra van szüksége, egyfajta befelé fordulásra, fesztelen összpontosításra. Ha a külvilágból érkező ingerek mindezt nem teszik számára lehetővé, nem lesz képes kellően ellazulni. Így pedig akár sikerül végül, akár nem, kellemes sikerélmény helyett nyűggé válhat az ürítés.

Mindezt persze ne úgy képzeljük el, hogy a két-három-négy éves gyerekünk majd meditálással fog rákészülni a vécézésre, hiszen továbbra is elmélyülten játszani vagy rohangálni akar majd, olykor ügyet sem vetve a testi szükségleteire. A mi célunk azonban az, hogy a gyerek megismerkedjen a saját testével, a határaival és az irányításával, ehhez pedig saját tapasztalatokra szorul. Kevesebb utasításra, megszégyenítésre és több játékos beszélgetésre, valamint a szülő őszinte bizalmára. A gyerekeinknek mi vagyunk az elsődleges referenciacsoport, vagyis a mi visszajelzéseink alapozzák meg az önértékelésüket. Minden változás (költözés, intézményváltás, otthoni konfliktus) és minden szülői elutasító megnyilvánulás bizonytalanságot kelt, és ez szorongáshoz vezet, vagyis lelki gátat szab. A nappali és az éjszakai bevizelés tehát gyakorlást és érzelmi biztonságot igényel, s néha mindkettőhöz idő kell.

Testi okok

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ahány gyerek, annyi fejlődési ütem létezik, így lehetnek egészen eltérő időpontok a testi érettség kialakulására. A nappali bepisilést gyakran okozza például a húgyhólyag (méretéből fakadó) hirtelen megtelése, az éjszakait pedig a túl sok vizelet termelése, amit aztán a gyerek nem képes még tartani. Ezek nem rendellenességek, csupán egyéni ütemben történő fejlődések, amit kizárólag a gyerek tud megtapasztalni, és idővel megfelelően kezelni.

Szintén előfordulhat, hogy valamilyen szorulás okoz zavart, aminek többnyire lelki okai szoktak lenni, de nem kizárt a testi akadályozottság sem. Mindezek lehetőségét egyrészt azért érdemes figyelembe venni, mert minél jobban tisztában vagyunk a potenciális okokkal, annál kiegyensúlyozottabban és nyugodtabban tudjuk kezelni a helyzetet, másrészt viszont ezeknek az információknak tudatában tudni fogjuk, hogy mikor és miért érdemes kikérni szakember véleményét, ha elbizonytalanodnánk.

Idővel kinövi, de egy szakvélemény sosem árt

Jó hír, hogy a bepisiléstől nem kell megijedni, mert rendkívül gyakori jelenség gyerekkorban, és minden esetben kezelhető. Általában magától megoldódik, ritkán kíván komolyabb beavatkozást, ugyanakkor előfordulhat, hogy akár tizenéves korig is elhúzódik. Az éjszakai bepisilések statisztikája szerint a 6 évesek 13 százaléka, a 7 évesek százaléka, de még a 10 éveseknek is az 5 százaléka küzd ezzel a kihívással.

A szakemberek javaslata szerint 6 éves kortól érdemes segítséghez fordulni, de ennek oka is inkább a felkészültség, valamint a gyerek lelki támogatása. Kisgyermekkorban (0–5 év) még jobb esetben nem okoz különösebb társadalmi felháborodást, ha a gyerek bepisil (nem is nevezik orvosi értelemben kórosnak), ezenfelül viszont nagyon sok kínos helyzet tud adódni, ami szégyenteljes lehet a gyerek számára.

Nemcsak otthon, de akár az iskolában vagy baráti társaságban is kellemetlen lehet elszenvedni egy-egy balesetet, az ettől való aggodalom pedig könnyen elszigetelheti a gyereket. Hatéves kortól tehát már egy-két egyszerűbb orvosi vizsgálat javasolt nem is csak a tünetek kezelése miatt, de a gyerek és a saját magunk megnyugtatására is. Hiszen az érzelmi biztonság (bizalom, magabiztosság és elfogadás) a szabályozott és gördülékeny elengedéshez tulajdonképpen elengedhetetlen. A legtöbb esetben pedig a megoldás ezenfelül már csak idő kérdése.