Május 9-én egy emberként csendesedett el egy egész ország, amikor húsz gyermek simára vasalt, hófehér ingben, csokornyakkendőben és tamburával a nyakában dalra fakadt az Országház üléstermében.
Öt perc volt talán, vagy még annyi sem, mégis elég ahhoz, hogy világosan érezhető legyen: a jelenlétük és az előadásuk a maga egyszerűségében talán a legpontosabb kifejezése lehet annak, amit szeretetnek és tisztaságnak nevezünk.
Magától értetődő a jóság
Mert ezek a gyerekek nem csupán egy műsort hoztak magukkal az Országház falai közé. Valami olyasmit is, amit a közéletből gyakran kiveszni érzünk: az egymásra figyelés csendjét, a tiszta jelenlétet és azt az egyszerű, magától értetődő jóságot, amely mindenkire hatással van, aki kap belőle.
Budapest, egy távoli világ
Abban az öt percben valahogy minden a helyére került a száz kilométernél jóval messzebbről érkező gyerekekkel, akik számára Budapest talán egy tankönyv lapjairól ismert név vagy csupán egy kép volt, vagy a településüknél egy nagyobb pont a térképen, az ország közepén. Közben mi meg már tudjuk, hogy
ott, abban a messzi, Bács-Kiskun vármegyei településen valójában ők az ország közepe.
Közelebb kerülnek a távolságok
De ott, a pillanat határán túl, óhatatlanul felmerül a kérdés is: vajon érezték-e ők maguk, hogy ahová érkeztek május 9-én, ott valóban helyük van? Hogy várták őket? Hogy az, amit hoztak, közelebb húz egymáshoz addig távoli világokat? Mert talán ez volt a nap igazi tétje is: annak a felismerése, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amikor a különbségek nem választanak szét, hanem megszűnnek létezni.
Minden gyermeknek kellene ilyen pillanat
Milyen megnyugtató lenne hinni abban, hogy legalább egyetlen ilyen pillanat minden gyermek számára megadatik. Vagy egyetlen nap, amikor nem a távolságot érzik maguk és a világ között, hanem azt a teret, amelyben
egyszer csak megnyílik előttük valami, ami addig elérhetetlennek tűnt.
Ekkor pedig még többek számára nyer értelmet a gyerekek zenekarának vezetőjétől korábban elhangzó mondat – amelynél fontosabbat most el sem tudnék képzelni Magyarországon –, hogy akinek hangszert tud adni a kezébe, az nem kallódik el.
Tartalmas öt perc
Mennyi minden benne volt ebben az öt percben! Ezek a gyerekek nem kértek semmit, és még csak bizonyítani, üzenni és senkinek megfelelni sem akartak, csak tisztán, őszintén, egymásra figyelve zenélni. És ezzel többet adtak Magyarországnak, mint amit sokszor egész évek közéleti zajában sem sikerül megélni:
egy közös, emberi pillanatot, amelyben jó volt együtt létezni.
Kapcsolódó: Így gratulált Magyar Péternek az édesanyja – mémgyanús a videó
