Van a kampányidőszaknak egy alattomos önáltatása: az a hit, hogy mindaz, ami ilyenkor történik, a felnőttek dolga. Csakhogy nem elég elkapcsolni, lehalkítani, témát váltani ahhoz, hogy a gyerekek is kimaradjanak belőle. Ha mégis azt hisszük, hogy ezekkel a „fondorlatos trükkökkel” sikerül őket kihagynunk ezekből a kínkeserves hónapokból, valójában csak magunkat nyugtatjuk.
Mert noha igyekszünk minél nagyobbra és gömbölyűbbre fújni körülöttük azt az elképzelt, biztonságot nyújtó, steril buborékot, elfelejtjük, hogy a gyerekeink pont ugyanabban a társadalomban élnek, mint mi. Ugyanúgy látják a harsány színekkel és erős üzenetekkel megírt plakátokat, ugyanaz a rádió szól az autóban nekik, mint neked vagy nekem, és ugyanúgy elkapnak félmondatokat a hírekből és a családi beszélgetésekből. Meg persze érzik rajtunk a kampányidőszakkal járó feszültséget.
Nem biztos, hogy el tudják mondani
Érzik, ha idegesek, türelmetlenek, indulatosak vagyunk, érzik, ha aggódunk, és azt is látják, ha ellenségesen fordulunk egymás felé. Bár lehet, hogy nem tudják pontosan megfogalmazni, mi miért történik, és nincs eszközük arra sem, hogy értelmezzék a tapasztaltakat, a hangulatot viszont letapogatják. Mindig, hosszú heteken és hónapokon át. Akkor is, ha a szőnyegen autóznak vagy a levesüket kanalazzák.
A hallgatás nem véd
Ahhoz még csak pszichológusnak sem kell lenni, hogy tudjuk és értsük: ha bizonytalanságot, félelmet vagy épp haragot érzékelnek a külvilágból, arra reagálnak. Van, aki kérdez, van, aki inkább elcsendesedik és félrehúzódik, de van olyan is, aki nyugtalanabbul alszik, aki ingerlékenyebb lesz, vagy épp „túlzottan jó”, hogy
visszaszerezzen valamennyit abból a biztonságból, ami épp megingani látszik maga körül.
És éppen ez lehet az a pont, ahol a felnőtti jó szándék félresiklik azzal, hogy ösztönösen még erősebben próbáljuk leárnyékolni a gyerekeket úgy, hogy nem beszélünk róla, nem válaszolunk, ha kérdeznek, legyintünk egyet vagy épp más mederbe tereljük a beszélgetést. Mert mi, felnőttek – nem rosszból – képesek vagyunk nem szavakat adni a jelenségnek, mintha a hallgatás egy puha védőháló lenne.
Fantáziával szőtt, félelmetes világ
Csakhogy ez a hallgatás nem egy légüres tér, hanem egy, a gyerekek félelmeivel, fel nem tett kérdéseivel, fantáziájával, félreértett információival, elcsípett szótöredékekkel és plakátról leolvasott félmondatokkal megtöltött káosz lesz. Ez pedig még felnőtt aggyal is sokkal, de sokkal rémisztőbb, mint az, ha az életkoruknak megfelelően elmagyaráznánk nekik, mi is történik most körülöttünk. Márpedig
ha nem kapnak kapaszkodót, egyedül próbálnak rendet tenni ebben az óriási, zajos világban.
A gyerek nem eszköz egy kampányban sem
Lehet ezt még fokozni, például azzal, ha a gyerekek egyszerre díszletté válnak egy politikai kampányban. Amikor az arcukat felhasználva, üzenethordozóként „lépnek működésbe” egy fotón vagy egy színpadi szereplés alkalmával. A gyerekek nem lehetnek sem kommunikációs eszközök, és egyetlen felnőtt sem használhatja (ki) őket céljai eléréséhez.
Ebben van felelősségünk: hogy azt mondjuk, nem, még akkor is, ha ez másoknak „belefér”.
Meg kell tanulnunk nemet mondani
Ezekre a helyzetekre nincs ösztönös, magától értetődő tudásunk. Nem tanultuk meg, hogyan beszéljünk a gyerekekkel a közéletről úgy, hogy az ne terhelje túl őket, de ne is hagyjuk őket magukra benne.
Tanulni kell, érteni, hogy hol vannak a határok, mi számít bevonásnak és mi kizsákmányolásnak, mi segíti a gyerekek biztonságérzetét és mi ássa alá azt.
Ebben nyújt kapaszkodót a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány is, amely elindította A gyerek is látja című információs oldalát, hogy közérthető válaszokkal, szakmai anyagokkal, videókkal és magyarázó plakátokkal segítsenek eligazodni a kampányidőszakban felmerülő gyerekjogi kérdések között.
„Kibírjuk, mindjárt vége”
Ez a kampányidőszak is elmúlik, pont úgy, ahogyan eddig. Lassanként eltűnnek majd a plakátok, csökken a hangerő, a gyerek viszont nem felejt. Emlékezni fog arra, hogy érezte magát közben. Arra, hogy kérdezhetett-e, hogy komolyan vették-e, hogy megvédték-e.
Kibírjuk, mindjárt vége. Már tényleg csak kis idő, de ahhoz még sok, hogy megmutassuk, tudunk-e felelősen gondolkodni és viselkedni.
Egy korábbi cikkünkben egy, az iskolákban terjedő ijesztő trendről is írtunk.
