Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gyerekneveléshez, a politikához, a virológiához (és most már a magashegyi hegymászáshoz is) mindenki ért Magyarországon. A közösségi médiában a kommentfolyamokban egy-egy nagy port felkavart eset kapcsán sokan háborognak: minek annak gyerek, aki alkalmatlan a gyereknevelésre? A szülővé váláshoz nincs szükség sem papírokra, sem alkalmassági vizsgálatra. De ki dönti el, hogy valaki alkalmas-e anyának, „tökéletes” anya, „elég jó” anya, vagy rossz anya-e? A szakemberek? A gyerek, amikor felnő? A társadalom?
Tegye fel a kezét az, aki soha nem érezte magát rossz anyának (vagy éppen apának). Aki soha nem szólt rá ingerülten a gyerekére, aki a nap minden percében teljes, százszázalékos figyelemmel fordult a gyereke felé, miközben tökéletesen teljesített a munkahelyén és a lakása is patikatisztaságtól ragyog. Jessamine Chan Jó anyák iskolája című disztópikus regényének főhőse, Frida Liu nem ilyen. Frida egyedülálló anya: férje, Gust elhagyta egy nála fiatalabb nő kedvéért, és megosztott felügyelettel nevelik kislányukat, Harrietet. Frida a kialvatlanságtól és a munkahelyi stressztől félig zombi állapotban (vajon melyik kisgyerekes anya ne ismerné ezt az állapotot?) próbál megküzdeni az ördögi körrel: ha nem tudja a gyerek miatt határidőre befejezni a munkáját, a főnöke nem fogja engedni, hogy otthonról dolgozzon, és bölcsődébe kell adnia a kislányt, amit viszont nem szeretne. Kába fejjel, egy rossz pillanatában azonban elkövet egy meggondolatlanságot: elmegy otthonról, hogy beugorjon a munkahelyére, a kislányt pedig két órára a járókában hagyja. Szerencsére Harrietnek nem történt semmi baja, Liu szomszédai azonban értesítették a rendőrséget, majd a gyermekvédelmi hatóságot.
Nagy Testvérként figyelnek
Frida ezzel események egész sorát indítja el. Az írónő eljátszik a gondolattal: mi történne, ha lenne egy állami hatóság, amely szinte korlátlan hatalom birtokában, afféle Nagy Testvérként követhetné nyomon a nem megfelelőnek ítélt anyákat. Ebben a disztópikus világban a szociális munkások élet-halál urai. Harriet az apjához és annak új barátnőjéhez, a fiatal és „tökéletes” Susannához kerül, Fridát pedig elkezdik megfigyelni a hatóságok. Meglátogatják otthonában, bekamerázzák a házát, belenéznek az üres hűtőjébe és a sarokban gyülekező porcicákat is megszemlélik. Ennyi alapján ugyanis már – a könyv fikciója szerint – képet lehet kapni arról, valaki „elég jó anya”-e. És ha úgy ítélik, nem, arra is van megoldás: megjavítják.
Rossz anyák vétségei
Anélkül, hogy elspoilerezném a könyv további tartalmait (mindez, amit az előbb vázoltam, a könyv első 30 oldalán megtörténik), a regényből kiderül: a Jessamine Chan által elképzelt világban az államnak számtalan eszköze van arra, hogy megállapíthassa valakiről, „elég jó anya”-e – és arra is, hogy a rossz anyákat megpróbálja jó útra téríteni. Nemcsak a súlyos vétségeket elkövető, gyermekbántalmazó anyákat, hanem a Fridához hasonló, pillanatnyi idő- és elmezavarban rossz döntéseket hozó vagy a szakemberek szemében kifogásolható viselkedésű anyákat is.
Mert mi van, ha egy gyerek traumatizálódik a két óra szakadatlan sírástól? Vagy ha valaki túlságosan dédelgeti a gyerekét, aki emiatt „túlságosan ragaszkodó” lesz?
Vagy megosztja a Facebookon a gyereke hisztijéről a videófelvételt? Vagy elfelejti bezárni az ajtót, és a gyerek kiszökik az utcára? Egyetlen eset sem helyeslendő, tudom. De azt is tudom, hogy a nap 24 órájában teljes felelősséggel tartozni egy másik emberért iszonyatosan megterhelő, és az anyaságból nem lehet szabadságra menni – vagy csak nagy ritkán, néhány órára, ha találunk olyasvalakit, akire nyugodt szívvel rábízhatjuk a gyereket, vagy olyan szerencsések vagyunk, hogy a nagyszülők a közelben laknak.
Valóra vált félelmek
Frida esendő, ugyanolyan, mint bármelyikünk. Nem igazán tudott beilleszkedni, nem tudta bebizonyítani (egyébként kínai) szüleinek, hogy „vitte valamire”. Nem szeret játszótérre járni, mert ott sem találja meg a hangot az anyukákkal. Próbálkozik, hogy tartozzon valahova, hogy megfeleljen az elvárásoknak, s amikor végre jobban szerethet valakit, „mint a galaxisokat”, megtörténik vele mindaz, ami anyaként a legtöbbünk számára a lelkünk mélyén szunnyadó félelem vagy éjszakánként kínzó rémálom: hősszerelmes férjünk megcsal a várandósság alatt, majd elhagy egy másik nőért. Egy felsőbb hatóság megítél minket anyaként, és azt találja: nem vagyunk elég jók. Egy pillanatnyi ostobaság, a kialvatlanság miatti rövidzárlat miatt elveszítjük, ami nekünk, akármilyen „szaranyák” is vagyunk, mégiscsak a legfontosabb: a gyerekünket.
Aggályok és döntések
Aki volt már valaha olyan helyzetben, hogy külső szemlélő ítéletét várta a gyerekkel kapcsolatban (akár gyermekpszichológusét, akár szociális munkásét), pontosan tudja, mit érezhetett Frida.
A gyomortáji szorítást, hogy vajon minden rendben lesz-e, vagy éppen akkor kezd majd el a gyerekünk sírni és toporzékolni.
Tudunk-e bemutatni „tartós személyes interakciót”, egyórányi játékot és beszélgetést? Hogyan fogják a szakemberek megítélni a gyereket vagy az anyát egy óra alapján? Milyen diagnózist, verdiktet, ítéletet fogunk hallani az egy óra letelte után? Miközben tudván tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, mert nem bioélelmiszerrel etetjük a gyereket, a szakemberek tanácsa ellenére engedjük rajzfilmet nézni vagy a telefont nyomkodni, és a takarítással is hadilábon állunk.
Frida életének nehézségei – egy darabig – úgy tűnik, akár a mi nehézségeink is lehetnének. A mi életünk, amelyben állandóan késésben vagyunk, és soha nem jut idő valami igazán fontosra, hogy a másik, még fontosabb dologra juthasson. A traumatikus szülés, mások kirakatéletének nézegetése az Instagramon, a munka, amit határidőre el kell végezni, a home office elveszítésének a réme. A folyamatos lelkifurdalás, hogy „elég jó” anyák vagyunk-e (hiszen „egy anya mindig türelmes. Mindig kedves és odaadó. Sosem hullik szét”), az állandó egyensúlyozás a család és a munka között. A főnök, aki azt mondja, sajnálja, de neki a cég érdekeit kell nézni. A rengeteg apró döntés, amit nap mint nap meg kell hoznunk, a gyerek érdekeit szem előtt tartva. Vagy például annak eldöntése, hogy „melyik fajta sírás melyik fajta problémát jelöli, és arra melyik ölelés a legmegfelelőbb”.
Disztópia anyáknak
Aztán a könyv észrevétlenül átfordul disztópiába, és rémülettel vegyes kíváncsisággal követjük nyomon Frida új életét – amiről már-már szinte magunk se tudnánk megmondani, az írónő fantáziájának a terméke, vagy tényleg előfordulhat-e a valóságban is. Az utolsó pillanatig izgulhatunk azon, Frida vajon visszakapja-e a kislányát, ki tud-e állni magáért, meg tudják-e törni, talál-e valakit, akihez közel érezheti magát, és ha igen, milyen hatással lehet ez a „Jó anyák iskolája” falain kívül.
Jessamine Chan disztópikus regénye letehetetlen, nyomasztó, felkavaró és borzongató élményt nyújt, miközben számtalan olyan kérdést vet fel, amelyek a mai magyar viszonyok között is aktuálisak, ismerősek és kínzóak az anyák számára: az apák és az anyák között érzékelhető kettős mércétől kezdve az anyák felé irányuló társadalmi elvárásokon át a munkahelyi problémákig. Mi pedig reménykedhetünk abban, hogy a gyerek, amikor felnő, mégiscsak úgy ítéli meg, hogy a lehetőségekhez képest jó anyának bizonyultunk.
