Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A délutáni alvás után még most is rendszeresen kapok „csomagot”: vízhatlan lepedő, macis paplan, Peppa malacos paplanhuzat, nadrág, póló, gatya, zokni összepisilve, sőt még az alvós plüssmacskája, „Anyacica” is elázott néhányszor.
Tudom, tudom: régen minden gyerek egyévesen már szobatiszta volt. Sőt, soha nem sírtak, nem voltak válogatósak, és a dackorszakot hírből sem ismerték. Nem tudom, mi történt azóta (azaz tudom: közbelépett a megszépítő emlékezet), de tény: az én gyerekeimet nem nemet mondani kellett megtanítani, hanem igent mondani; a szobatisztaság pedig, úgy tűnik, az egyik legnehezebben abszolválható feladat a kisfiam számára.
Zarándoklat a drogériába
Fejlődéslélektanból azt tanultam, hogy akár erőltetjük, akár nem, a gyerek 30 hónapos kora körül szobatiszta lesz. Éppen ezért teljesen nyugodt voltam, nem erőltettem én semmit. Igaz, kicsit irigykedve néztem azokat az anyatársaimat, akiknek a gyereke jóval a bűvös szám előtt egyik napról a másikra elhagyta a pelenkát, és nem jártak, mint zarándokútra, hetente valamelyik drogériába, hogy onnan pelenka- és popsitörlőhegyekkel felszerelkezve térjenek haza. Persze, mondtam magamban, ők „mosipelusoznak”, abban kevésbé kellemes érzés lehet használat után tartózkodni.
Pedig szülés előtt elszánt voltam én is, hogy igazán környezettudatos leszek, és egy életem, egy halálom, mosható pelenkát fogok használni. Órákat töltöttem a neten, böngészve a különböző hazai eladók és távol-keleti online oldalak pelenkakínálatát, be is vásároltam rendesen mindenféle zsiráfos, macis, autós mintákkal, zsebeseket, csónakosokat, külsőket, belsőket egyaránt. A gyerek viszont nem volt oda az ötletért, és sajnos egy idő után már én sem. Eladogattam mindent, és visszatértünk a jól bevált eldobható pelenkához, amitől azóta sem sikerült teljesen megszabadulni.
„Most nincs pelus, ebbe ne pisilj”
Először akkor fogtam gyanút, amikor a bölcsiben már minden gyerek hajlandó volt a „kisvécébe” végezni a dolgát, az enyémet viszont csak a lehúzás izgatta. Sebaj, mondtam magunknak, majd nyáron, jön a jó idő, legfeljebb megtrágyázza a kertet. Megvettem a cuki kisgatyákat zsiráfos, macis, autós mintákkal, magyaráztam neki, hogy „most nincs pelus, ne ebbe pisilj”, de többnyire hiába. Olvastuk a bilikönyvet (sajnos csak lányos verzió van, de nem hiszem, hogy ez lenne a gond), nagyon kacarászott, amikor a bilit tejestálnak néző macskához értünk, de érdemi előrelépés nem történt. Ültettem bilire, vécére, hol sikerült produkálnia, hol nem, teljesen rapszodikus tempóban. Annál többször sikerült viszont a kertben a kisgatyákat teleküldenie a produktummal, néhányat sikerült megmenteni a kidobástól, nem részletezem, milyen áron.
A szobatisztaság rögös útja
Eltelt a nyár, közeledett az óvodakezdés. Noha – elméletileg – nincs olyan kitétele az óvodai felvételnek, hogy szobatiszta legyen a gyerek, a gyakorlatban minden szülő tudja, hogy ennek így kell lennie. Az ismerkedős évnyitó előtt ünnepélyesen lecseréltem a pelenkát autós kisgatyára, felvette a legjobb ruháját, és elsétáltunk az oviba.
Épphogy megérkeztünk, még körül sem néztem, amikor fennhangon elrikkantotta magát: „Kakilni kell!”
Megy ez, mint az ágyba sz.rás, gondoltam stílszerűen büszkén, és csodák csodája, az óvodai kisvécé megtette a hatását. Nem lesz gond, biztattam magam, ezután már biztosan nem.
„Anyacica” elázott
Korai volt az öröm: a délutáni alvás után még most is rendszeresen kapok „csomagot”: vízhatlan lepedő, macis paplan, Peppa malacos paplanhuzat, nadrág, póló, gatya, zokni összepisilve, sőt még az alvós plüssmacskája, „Anyacica” is elázott néhányszor. Sebaj, úgyis mindennap mosok, reggelre megszárad. (Szerintem ágyneműt még nem mostak többször, mint én a Peppa malacosat.) Reggel aztán összekészítem a csomagot, tiszta ruha, tiszta ágynemű, és így tovább, minden áldott nap.
A vesztegetés szintjei
Kérdeztem szakembereket, mi állhat ennek a hátterében. Valószínűleg nem érett még az idegrendszere a feladatra, mondták, nincs benne a kis agyában, hogy neki akkor szólnia kellene. Hazaérve (ismét óriási csomaggal természetesen) egy darabig kísérleteztem a pelenka nélküli délutánnal. Persze időről időre megkérdeztem a gyereket, kell-e pisilnie (a válasz szinte mindig nem volt), óránként-kétóránként elvittem a mosdóba, de még így is keletkeztek újabb foltok az amúgy is sokat látott és igen megviselt kanapén.
Tavaly, amikor kihívtuk a tisztítót, közölte, hogy „mindig a gyerekekre fogják, pedig a felnőttek koszolják össze”. Viszonylag kevés csoki- és egyéb foltot kentem bele a saját kezemmel, de ő tudja.
A gyereknek ígértem matricát, csokit, cukrot, autós mesét, telefont, csak szóljon, de mindhiába. Aztán, bevallom, a könnyebb utat választottam: itthon visszakerült rá a pelenka. Persze folytatódott a kérdezgetés és az óránként vécére csábítgatás is, vegyes eredménnyel.
Az áttörés (már ha annak lehet nevezni, mert érzésem szerint még nem értünk a végére) akkor következett be, amikor a gyerek a mamánál töltött három napot egyhuzamban. Anyósom „aranybonbonnal” vesztegette meg: egy kakiért egy aranybonbon jár azóta itthon is, és jelentem: működik. (Ha előre szól, hogy pisilnie kell, azért olvadós rágót kap, de úgy tűnik, ez valamiért nem mindig elég vonzó.) Bár, azt hiszem, ha így haladunk, mire eljutunk a folyamat végére, a pelenkán megspórolt pénzemet költhetem fogorvosra.
