A fenti mondat sokaknak ismerős lehet, hiszen még ma is gyakran találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy egy kis verés nem árthat, végül is azzal együtt is fel lehet cseperedni. A bántalmazás tagadása vagy bagatellizálása egy dologtól tarthat minket távol, a fájdalomtól, amit átélt a bántalmazott. Miért kéne végérvényesen kitörölnünk ezt a mondatot a narratívánkból?
Az „Engem is megvertek, de így is ember lettem” kijelentés magában hordozza azt a hiedelmet, hogy a fizikai bántalmazás átélése akár előnyös is lehet a személyes növekedés és fejlődés szempontjából. Nincs értelme panaszkodni, így is felnőtté válhatunk, tudunk dolgozni, telnek a napok. Ez a tézis azonban pszichológiai szempontból sehogy sem helytálló, és nem támasztja alá semmilyen kutatás vagy szakmai vélemény. A tanulmányok inkább arról szólnak, hogy a fizikai bántalmazásnak hosszan tartó negatív hatásai lehetnek a mentális egészségre és a jóllétre. A fizikai bántalmazáson átesett egyének nagyobb kockázatnak vannak kitéve olyan mentális rendellenességek kialakulásában, mint a szorongás, a depresszió, a poszttraumás stresszzavar (PTSD), a személyiségzavar és a szerhasználat. Ezek a negatív következmények felnőttkorban is fennmaradhatnak, és akadályozhatják a személyes növekedést és fejlődést, az egészséges kapcsolatok kialakítását. Éppen ezért sem bagatellizálhatjuk el a fizikai abúzus súlyát, ami semmilyen mértékben és minőségben nem elfogadható.
Felelősségvállalás nélkül
Az agresszió agressziót szül. Jól bejáratott mondat, amit mindenki hallott már élete során, és éppen attól tudott elcsépeltté válni, hogy igaz. A transzgenerációs örökségek között gyakran megtalálható a bántalmazás is, ami a gyermeknevelésben könnyen mintává válhat, hiszen sok esetben a bántalmazottból válik bántalmazó. Az „engem is vertek, mégis ember lett belőlem” típusú mondatokkal pedig ott kezdődik a baj, hogy nem hagy teret felelősséget vállalni egy olyan tettért, ami semmilyen formában nem megengedhető. Nem ad lehetőséget a mintázatok átírására, hanem csak azok továbbadására. Könnyen szemellenzőt helyezhet ránk, és azon kapjuk magunkat, hogy a bántalmazás – legyen az fizikai vagy verbális – bekerül a mi nevelési repertoárunkba is. Az ilyen és ehhez hasonló mondatok képesek oldani a bántalmazóban megjelenő kognitív disszonanciát, vagyis azt a belső feszültséget és bűntudatot, amit a tett kelt, és szépen felmenti a felelősségvállalás alól.
Mindeközben a bántalmazás semmi másra nem tanítja a védtelen gyermeket, csak a félelemre, haragra, undorra, szégyenre, csalódottságra, és mindez az első számú szeretetkapcsolatából származik. Lehet, hogy képes ennek ellenére felnőni, hála a biológiának, de az könnyen megkérdőjelezhető, hogy milyenné válik a lelke. A bizalom, a kötődés, az önértékelés és az önbecsülés mind sérülhet. A sérülés a testen lehet, hogy begyógyul, de a lelken láthatatlan sebeket ejt.
Az „atyai pofon” jellegű hiedelmek képesek minimalizálni a fizikai bántalmazás súlyosságát és ártalmát, miközben a valóságban számtalan más élmény és kihívás is előmozdíthatja a személyes növekedést és fejlődést a fizikai bántalmazás káros következményei nélkül.
Áttörhetetlen akadályok
Fontos leszögezni, hogy az egyének valóban különbözőképpen reagálhatnak olyan traumatikus élményekre, mint például a fizikai bántalmazás. Míg egyesek tapasztalataikat a személyes növekedés katalizátoraként használhatják, mások folyamatos negatív hatásokat tapasztalhatnak, amelyek hátráltatják fejlődésüket. Ennek ellenére sem helyénvaló azt sugallni, hogy mindenki képes „emberré válni” a bántalmazás átélése után. Nemcsak a felelősséghárítás eszközei lehetnek az ilyen és ehhez hasonló mondatok, hanem a nehézséggel küzdőkben további akadályokat teremthet, tovább erősítheti a szégyent és a bűntudatot. Fokozhatja azt az élményt, hogy amellett, hogy olyan dolgokat élt át, amit senkinek sem szabadna, még arra sem képes, hogy emberré váljon, miközben invalidáljuk traumáit.
A kimondott szónak ereje van, ahogy a narratívánkat építjük, az megmutatja nekünk, hogyan gondolkodunk önmagunkról és a világról, reflektál ránk és felépít minket. Ezek a hiedelmek távol tarthatják tőlünk a fájdalmunkat, a nehéz témákat, amikkel kellemetlen szembenézni, de cserébe megdolgozhatatlanná is teszik azokat, pedig van velük dolgunk, nem is kevés.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
