A narcisztikus testvér felnőttkorban is megkeserítheti az ember életét. A sebek, amelyeket gyerekkortól kezdve ejtett a másikon, sokáig elkísérik az áldozatot.
A testvéri elidegenedést még mindig a tabu köde lengi körül, ritkán beszélünk róla, mintha rajtunk esne szégyenfolt emiatt, mintha minket minősítene a helyzet. „A családoknak össze kell tartani”, szóval lehetséges, hogy velünk van a probléma, ha legszívesebben teljesen kivágnánk az életünkből a testvérünket? Egyáltalán, szabad ilyet, lehet ilyet? Ha napjainkban végre lazábban vesszük a „család” fogalmát is, és már nem csak és kizárólag az „anya, apa, gyerekek” modellt tekintjük elfogadhatónak, akkor tulajdonképpen miért ne tágíthatnánk tovább a fogalmainkat, és engedhetnénk meg magunknak, hogy megszakítsuk a kapcsolatot egy olyan emberrel, aki csak nyomorúságot képes életünkre zúdítani? Mit lehet tenni felnőttként, ha a testvérünk narcisztikus?
Amikor a testvéri elidegenedés mögött a narcizmus áll
Gondolj bele, ha mindenki arra buzdít, hagyd ott a narcisztikus párodat, miért ne tehetnéd ugyanezt a narcisztikus testvéreddel? Sokakba erőteljesen beletáplálták gyermekkoruktól kezdve, hogy a családnak mindenáron össze kell tartania, még akkor is, ha nem jó a kapcsolat, mindent meg kell tenni A Családért. Kicsit olasz maffiásan hangzik, ami rögtön intő jelként is működhet, hiszen nem feltétlenül érdemes a „mindenekfelett a vérnek áldozni” elvét követni, és főleg az életünket, az egészségünket nem éri meg kockára tenni emiatt.
Sokan csak felnőttként jönnek rá, hogy azért idegenedtek el testvérüktől, mivel a másik narcisztikus. A klasszikus narcisztikus védjegyek a testvéri kapcsolatokban is megjelennek. Imádnak magukról beszélni, a figyelem központjában lenni, és még a legapróbb beszélgetésben is felül kell kerekedniük a másikon, így nem csoda, ha a „beszélgetés” során a másiknak gyakran tere sincs saját gondolatainak, véleményének megosztására.
A hierarchiák megszállottjai, magukat mások fölé próbálják tolni, lekicsinylik a többieket és eredményeiket, amelyeket jelentéktelennek bélyegezve minél hamarabb el is söprögetnek a társalgás színpadáról. Törékeny egójuk miatt könnyen megsértődnek, drámázni kezdenek, és természetesnek veszik, hogy a másik nyakába varrják a felelősséget, még akkor is, ha eredetileg éppen ők bántották meg a másikat.
Ilyen hatással van a narcisztikus testvér az emberekre
Ha mindenki más társaságában szeretve, elismerve érzed magad, csak a testvéred közelében nem, akkor lehetséges, hogy nem veled van a gond, hanem a testvéred narcizmusával. A narcisztikus testvérrel nincs helye a közös ötletelésnek, gondolkodásnak, ahogyan a validáló beszélgetéseknek sem. Sokkal inkább az jellemző ezekre az interakciókra, hogy az alapjáraton erős, asszertív éned hirtelen ijedtebbé és félénkebbé válik a testvéred mellett.
A narcisztikus bántalmazás komoly gondot okoz az emberek önértékélésében, mentális egészségében, akkor is, ha a testvér az a bizonyos bántalmazó. Az önhibáztatás, a zavartság, a szorongás, az önbizalomhiány, a tehetetlenség, a rumináció és a gyász érzete gyakori problémák lehetnek náluk. Könnyen megérthető, hiszen sok esetben akár másfél évtizeden keresztül kénytelen lehet elviselni a narcisztikus bántalmazást valaki, hiszen gyermekként nincsenek meg az erőforrásai arra, hogy megszabaduljon bántalmazó testvérétől, kénytelen egy háztartásban élni vele.
Mi van akkor, ha szülői támogatást is kap a narcisztikus testvér?
Gyakran megesik, hogy a szülők ahelyett, hogy megvédenék a bántalmazott testvért, elősegítik a másik gyermekük narcizmusát. Kifogásokat, mentségeket gyártanak borzalmas viselkedésére, és még azt is elvárhatják az áldozattól, hogy legyen kedves a másikkal. Egy ilyen környezetben nem csoda, ha a narcisztikus testvér ahhoz a tévképzethez tartja magát, hogy jobban megérdemli a szülők figyelmét és pénzét, még ha nem is hajlandó besegíteni szülei támogatásába, még idős korukban sem.
Ha a szülők ilyen esetben is kitartanak a narcisztikus gyermekük mellett, érdemes lehet akár az egész családdal megszakítani a kapcsolatot. Főleg, mivel a narcisztikus emberek még terápiára járás mellett sem feltétlenül tudnak eljutni arra a szintre, hogy felismerjék szerepüket a diszfunkcionális kapcsolatok kialakításában.
