Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Úgy volt, hogy tavasszal majd könnyebb lesz: igaz, a Covid beköszönte óta eltelt két évben folyamatosan úgy van, hogy most már végre a gyereknevelés is könnyebb lesz. Spoilerezek: még mindig nem az.
Amikor ősszel optimistán, boldogan és legfőképpen naivan visszamasíroztam az óvodába immár két kisgyerekkel, igyekeztem minél kevésbé gondolni arra, amiről már egy ideje hallani lehetett: hogy a maszkviselés által elkerült gyermekbetegségeknek meglesz a böjtje. Túlzottan reményteli és kellemes gondolat volt két, a munkaidőmet óvodában töltő gyermek képzete. Aztán jött a tél, a náthák, de az emberben tartotta még a lelket az a gondolat, hogy nem baj, most majd túl leszünk rajta, aztán jön a tavasz.
Már nem Covid, még nem egészség
Jött is. Én abban a hitben vártam, hogy a nagycsoportosom és remélhetőleg a kicsi sem tölt majd minden második, legjobb esetben harmadik hetet itthon, hiszen melegszik az idő, bepótolta a betegségeket – nekem legalábbis ez volt az érzetem, szóval, hogy sínen vagyunk, végre nincs intézménybezárás, én dolgozom, áramlik a csí, ők az óvodában színeznek, tornáznak, verselnek és járnak különórákra, megtartjuk a születésnapokat, vidáman kirándulunk.
A boldog végkifejlet érdekében a gyerekek influenza elleni oltást kaptak, a nagyobbik számára amint engedélyezett lett, a koronavírus elleni oltást is kértük. Sokat vagyunk a szabadban, télen is jártuk az erdőt, ott a polcon a gumivitamin, a pulton meg a gyümölcsök. Aztán jött a március.
A kéthetesre húzódó influenzát még csak a kicsi kaptak el, de a calici már mind a kettőt ledöntötte, a kettő között azért vagy három napot oviban is voltak. Utána egy laza levezető nátha köszöntött be, miközben én már azt fontolgattam, hogy mégiscsak kellene venni egy tévét,
mert úgy nem tudok dolgozni a laptopomon, hogy közben azon nézik a Pizsihősöket.
Digitális bébiszitter
Mint ebből is kiderül, dolgozó anyaként idén tavaszra a lábtörlő alá dugtam az összes nevelési elvemet, aztán már olyan délelőtt fél tizenegykor ki is szaladtam még az ajtó elé, hogy ugráljak rajtuk. De mégis: mit tegyen az ember, amikor a 39 fokos lázból épp kilábalt kiscsoportost az az egy dolog képes lekötni, ha kocsányon lógó szemekkel nézheti az aktuális kedvencet a Netflixen vagy az HBO-n? Hiába vagyok tisztában azzal, hogy napi nyolc húszperces mese teljes mértékben szembemegy mindennel, amit én vagy bárki más gondolunk arról, hogy ideális egy háromévesnek, de az még kevésbé ideális, ha anya nem tud dolgozni, ugyanis anya örülhet annak, hogy nem nézik ferde szemmel azt, hogy cikkeit otthonról írja. (Ha nem lenne home office, ez a dilemma sem lett volna, hiszen nincs az a mennyiségű szabadság és táppénz, valamint nagyszülői segítségnyújtás, amivel a gyerekbetegségek diktálta rohamot bírni lehetne. Arról nem is beszélve, hogy aktívan hányó gyerek mellé nem hívjuk el megbetegedni még a nagyit is.)
Tehát a legszörnyűbb napokon ment a mese orrvérzésig, avagy apa hazatéréséig, amikor végre tépett idegekkel bezárkózhattam egy szobába, hogy a tetemes lemaradást valahogyan bepótoljam.
Még így sem sikerült azt a fokú türelmet és megértést hoznom, amit beteg gyerekek mellett kellett volna – vagyis elvártam volna magamtól.
Az ebéd papírdobozokban érkezett robogóval, a gyerekek Pizsihősökön és Nurofenen éltek, én meg dugiban elrágott csokin (most járok is futni heti négyszer).
Gyereknevelés kiskapukkal
Jól jönne most valamiféle optimizmus, de a helyzet az, hogy hiába kezd végre melegedni az idő, én már élek a gyanúperrel, hogy talán ez sem lesz elég.
Újabb variáns, újra elkapott hasmenős vírus, esetleg most majd én leszek beteg: a pakliban bármi benne van, ez már kiderült az elmúlt hónapokban.
Sőt: a pakliban minden olyan finomság is benne van, amivel eddig még sosem találkoztunk, így hát érdemes felkötni a gatyát, mert lehet, hogy legközelebb szökőár is lesz, vagy visszatérnek a dinoszauruszok. (Mondjuk, akkor nem tudom, hogyan védem meg azt a fiamnak tett ígéretemet, hogy velük biztosan nem fog életében találkozni – a dinóparkban elég mély benyomást tettek rá.)
Az új hozzáállásom szerint vannak a boldog békeidők, amelyeket napokban, legfeljebb hetekben lehet mérni. Ilyenkor az ember igyekszik mindent úgy csinálni, ahogyan meglátása szerint egy anya jól teszi. És vannak akülönleges helyzetek, amikor viszont egyetlen cél marad: mindenkinek a lehető legjobb állapotban való „túlélése”. Ezekből az utóbbi hónapokban persze kicsit túl sok volt, de adja ég, hogy ennek végre a végére érjünk. Jó lenne már egy kis pihenő – nemcsak nekem vagy mindannyiunknak, de a gyerekeknek is.
