Milyen viszonyt ápolsz az édesapáddal? Férfiak és nők esetében ez jelentősen eltérő lehet, és az apa-fiú kapcsolatokban vitathatatlanul vannak sajátos mozzanatok. Egy apa már a fia születésekor elvárásokat támaszt a fiával szemben, és ha cseperedés közben azt látja, hogy ezek az elképzelések nem egyeznek az övéivel, annak sokszor keserű csalódás és gyengülő viszony a következménye. A nevelés apáról fiúra száll, így nagyon fontos lenne ezeket a kapcsolatokat is gondosan ápolni és a sérelmeket tisztázni.
Az apák fiukkal való kapcsolata egy fokkal egyszerűbbnek tűnik a családi viszonyokat tekintve, mint az anya-lánya kapcsolatok, a helyzet azonban némileg komplikáltabb. Sok ki nem mondott gondolat, be nem teljesített álom, hamis ígéretek. A felszínen minden szebbnek mutatkozik, de a valóság olykor gondokkal, titkokkal terhelt. Felnőttként érdekes az a megvilágosodási folyamat, ahogy a szüleinkre tekintünk, az érzelmi kötődés táptalaján, de mégis a szülőségen túli szerepben is látva őket.
Mit tanít egy apa az életről?
Ha anyákat és lányaikat kérdezünk meg a köztük lévő viszony szorosságáról, akkor merőben eltérő véleményeket tapasztalhatunk, mint amikor egy apa és fia közti kapcsolatot vizsgáljuk. A nemekkel szemben jellemzően támasztott előítéletek és láthatatlan elvárások a férfiaknál talán jobban kiéleződnek. Egy fiú legyen bátor, erős, mindig lehessen rá számítani, okos, szorgalmas, ne sírjon mások előtt, és ha lehet, az érzelmeit is temesse el jó mélyen magában. A világ persze változik, így a férfi-, női ideálképek is, ezért egy mai fiatal apuka lehetséges, hogy egészen más elvárásokkal fog fordulni majd fia felé. 20-as, 30-as, 40-es éveiben járó férfiakat kérdeztünk az apjukkal való kapcsolatuk dinamikájáról, és arról, van-e olyan dolog, amit megbántak vagy hiányoltak az édesapjukkal való viszonyukkal kapcsolatban.
A társadalmi, nemekkel szembeni elvárások, a lelki gondok, az önbizalom fontossága, a munkával kapcsolatos kérdések, a büszkeség, a sérülékenység néha tabunak számít egy apa és fia közt, de ezekről igenis beszélni kell, ha pedig nem téma a családban, akkor az később lelki gondokat, megbánást, örök hiányérzetet okozhat.
Gábor (23 éves, fizikus)
Mindig is bántott, hogy apám nem mondta el, hogy büszke rám. Sose tudatta velem, bármilyen nagy sikereket is értem el. Talán minden fiú akkor fogja magát igazán férfinak és érettnek érezni, ha az apja azt mondja neki, hogy „fiam, igazán büszke vagyok rád”.
Néha nem is kell mondania sem, csak éreztetnie kéne, de ez eddig elmaradt.
Ami azért baj és esik rosszul, mert amíg nem hallja ezt az ember, addig folyamatosan dolgozik ezért az elismerésért, és örökké görcsös emiatt.
Péter (42 éves, cukrász)
Apám sosem bocsátotta meg nekem, hogy cukrász lett a hivatásom. Szerinte ez nem egy férfias szakma, és konkrétan lenéz emiatt. Hiába nyerek díjakat, rengeteg embert elkápráztatok, és örömet okozok nekik a süteményeimmel és tortáimmal, őt ez nem hatja meg. Az ő fejében egy férfi legyen asztalos, villanyszerelő, kubikos, de ne cukrász. Be kell, hogy valljam, nagyon rosszulesik a hozzáállása, és úgy érzem, emiatt már sosem javul a viszonyunk. Én megtaláltam a boldogságomat a munkámban, nem fogom az ő kedvéért sem ezt feladni, ebben biztos vagyok.
Zalán (35 éves, IT-szakember)
Ha apa többször elmondta volna, hogy a világ nem csak az íróasztalból áll, akkor úgy érzem, sokkal felszabadultabb és boldogabb ember lehetnék ma. Részben neki is köszönhető, hogy informatikus lettem, ami egyrészt jó, mert szeretem ezt a munkát,és jól is lehet vele boldogulni, másrészt viszont ennek tulajdonítható az is, hogy eléggé magamnak való emberré váltam felnőttként, és kevés barátom is van.
Apám mérnök volt, egész gyerekkoromban azt láttam, hogy csak az a munka, amit az íróasztal mögül lehet végezni.
De vannak barátaim, akik olyan foglalkozást végeznek, ami sok mozgással, utazással jár, és azt látom rajtuk, hogy ők sokkal kiegyensúlyozottabbak összességében.
Kende (24 éves, joghallgató)
Az első dolog, ami ezzel a témával kapcsolatban eszembe jut, hogy bárcsak apám ne úgy nevelt volna, hogy elnyomjam magamban az érzéseim. Mindig is azt sugallta, hogy az érzések semmit nem jelentenek, el kell őket fojtani. Legyen szó dühről vagy éppen szeretetről, mai fejjel már tudom, hogy mennyire fontos az érzelmeink kimutatása. Sokáig képtelen voltam szeretni, sorra vallottam kudarcot a kapcsolataimmal, és nem tudtam a nők felé kommunikálni az érzéseim úgy, ahogy azt kellett volna. Ezt a gátat a nevelésemnek köszönhetem.
Tamás (31 éves, orvos)
Fogalmam sem volt arról, hogy apám depresszióval küzd. Egész életében próbált jókedvűséget mutatni felénk a két testvéremmel, de nem tudtuk, hogy ilyen nagy a baj. Amikor 69 éves korában kórházba került a gerincével, egy sor neurológiai vizsgálatot is elvégeztek rajta, amikor is kiderült a titka. Apám aktív hódolója az antidepresszánsoknak, és fiatalabb éveiben az alkoholt sem vetette meg, amire majdnem ráment a házasságuk anyámmal, de én erről semmit nem tudtam korábban. Bárcsak elmondta volna, hogy démonokkal küzd, hátha tudtam volna neki segíteni ebben.
Csaba (39 éves, régióvezető)
Elég fura a kapcsolatom az édesapámmal. Gyerekkorunkban nagyon sokat dolgozott, hogy anyagilag biztosítsa a jólétünket, ami azzal járt, hogy sokszor este 10 után ért haza, amikor mi már aludtunk. Ezért a leckét sosem kérdezte ki, sosem tanult velünk, nem magyarázott el semmilyen iskolai anyagot. Játszani is ritkán játszott velünk, akkor is leginkább a focit preferálta. Egyértelműen a három évvel fiatalabb húgomat szerette jobban, és ezt éreztette is. A felnőttkori dolgokról sosem beszélgettünk, a szexuális jellegű dolgokat is barátoktól tudtam meg, vagy tapasztalat útján jöttem rá.
Mivel szakállas, így a borotválkozást is magamnak fedeztem fel.
Sosem tanított meg arra, hogy hogyan kell egy hölggyel viselkedni, udvarolni, 15 éve ez még nem is ment könnyen.
Totálisan az ellentétem, maradi stílusa van, amit nehezen fogadtam, fogadok el, s ahogy öregszik, ez úgy fokozódik. Pár éve nagyon mélyen volt a kapcsolatunk, fél évig nem is beszéltünk, azóta ez javult, de messze nem ideális most sem. Sok dologban hasonlítok rá, de igyekszem a rossz dolgokat nem továbbvinni.
Béla (28 éves, korrepetitor)
Bárcsak apám megtanított volna türelemmel lenni mások iránt, illetve jobban megbecsülni mások barátságát, bár ez a kettő talán összefügg egymással. A baráti kapcsolatok fontosságára nem hívta fel kellően a figyelmem, a saját káromon kellett ezt megtanulnom.
Csaba (41 éves, zenész)
Ami hirtelen az eszembe jut, hogy a legnagyobb hasznomra lehetett volna eddigi életem során, az az emberek és a társadalmi csoportok megítélése a kijelentéseik alapján. Jó lett volna, ha annak idején felhívják a figyelmem pár dologra, ami nagyon fontos egy beszélgetés irányítása szempontjából, amiből aztán vélemények és később tettek születnek. Ez most picit „akasztják a hóhért” ízű, ugyanis most én is apa vagyok, és a fiamat lehetne megkérdezni, hogy ez ügyben hogyan teljesítettem.
Paul (25 éves, ügyfélszolgálati menedzser)
Jó lett volna, hogyha apám megtanított volna sok ház körüli, javítási, szerelési dologra. Ráadásul neki ez a szakmája, viszont sajnos sosem volt hozzá türelme, és a kommunikáció sem működött megfelelően köztünk. Mondjuk, ennek ellenére bízom benne, hogy ez még javulhat a későbbiekben, én ezen dolgozom.
Mit mond a szakember?
Pszichológusok szerint is kiemelkedően fontos a jó apa-fia viszony, hiszen ez meghatározza a későbbi jellemet, a világhoz való hozzáállást, az énképet, a családhoz, kapcsolatokhoz való viszonyt, a neveltetési mintát (amit később továbbadunk), a nők tiszteletét, a célokért való küzdőszellemünk erősségét. Apánk egyfajta bójaként kellene, hogy vezessen minket az életben, mutatva az irányt, de ránk hagyva a döntést, hogy követjük-e azt.
Daniel Flint családokra szakosodott pszichológiai szakértő szerint ha jó viszonyt ápolunk az apánkkal, akkor kevésbé leszünk idegeskedőek, depresszióra hajlamosak vagy agresszívek. Ha pedig azzal a helyzettel kell szembesülni, hogy az apa egyedülállóként neveli a fiát, akkor még inkább felerősödik az apai törődés jelenléte.
Kutatások kimutatták, hogy a gyermekeiket csecsemőkorukban szeretettel kezelő apák gyerekei 4 éves korukban jelentősen magasabb pontszámot értek el a kognitív képességek standardizált mérésén. A kutatók afroamerikai, spanyol ajkú és kaukázusi résztvevőkből álló mintákat vizsgáltak a kísérlet során, és az eredmény etnikai hovatartozástól függetlenül is igaz maradt.
Tehát kijelenthetjük, hogy az apai szeretet határok nélküli.
