Így teszik tönkre a férfiakat az anyák, akik visszamennek dolgozni

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Ha még nem hallottál vagy olvastál az incelekről, akkor valószínűleg az utóbbi hetekben nem sok időt töltöttél az interneten. Jó neked.

Az incel az angol involuntary celibates, magyarul önkéntelen vagy akaratlan cölibátus rövidítése. Ez egy olyan szubkultúra, aminek a tagjai úgy definiálják magukat, hogy vágyuk ellenére sem képesek romantikus vagy szexuális partnert találni. Az incelek meggyőződése szerint a nemek közti egyenlőség hiányának valódi áldozatai a férfiak, nem a nők.

A szélesebb közvélemény egy ideje ösztönösen elutasította azt, ami – valljuk be – egy gyerekes ideológia, és ami egy halom értelmetlen koncepción alapul. Ennek ellenére egyre inkább úgy tűnik, hogy az incel mozgalmakhoz köthető terrorizmus növekszik, gondoljunk csak a múlt hónapban történt, az incel közösséghez tartozó Jake Davison nevéhez fűződő tragédiára, vagy az elmúlt évek bármelyik, nyíltan nőgyűlölő férfi által elkövetett gyilkosságainak bármelyikére.

Olyan feministaként, aki már egy ideje aktív az online tér különböző felületein, rengeteg gyűlölködő üzenetet kapok, de a baráti beszélgetések során is gyakran felmerülnek hasonló témák. A legtöbb ilyen üzenet gerince pedig az a meggyőződés, miszerint a nők tehetők felelőssé – szinte bármiért. A nőket hibáztatják azok a férfiak, akik valamiben kudarcot vallottak, akik mentális problémákkal küzdenek és akik nem érnek el sikereket a szerelmi életükben. Rendszerint az anyjukat, a nővérüket, a korábbi partnereiket hibáztatják. Sőt, az az exem, akit éppen kétrendbeli kapcsolati erőszakkal és egyrendbeli súlyos testi sértéssel vádolnak, meg van róla győződve, hogy ez teljes mértékben a három egymást követő barátnőjének a hibája, ő pedig áldozatul esett nekik.

Van-e bármi igazság ezekben az állításokban? És mennyiben hibáztathatjuk a nőket a férfiak viselkedése miatt?

Mindannyian küzdünk valamivel

Abban talán a legtöbben egyetértünk, hogy a világ, amelyben élünk, messze nem tökéletes, a nők és a férfiak pedig különböző problémákkal küzdenek. És rengeteg más tényező mellett attól függően, hogy hova születünk, milyen társadalmi osztályban élünk és milyen a bőrszínünk, mindannyiunknak küzdenie kell.

A modern világban a legtöbb nőnek küzdenie kell a nők elleni erőszakkal, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekkel, valamint a szexuális és reproduktív jogért is. A férfiaknak pedig nagyobb kihívást okoznak a mentális problémát övező tabuk, a hajléktalanság és a befejezett öngyilkosságok magas aránya.

Ezek a problémák léteznek és megoldásra várnak, az igazság azonban az, hogy sok – ha nem minden –, férfiakat érintő probléma a hagyományos nemi szerepekből és a patriarchátusból fakad.

A patriarchátus a férfiakat sem kíméli

Annak ellenére, hogy a patriarchátus egy olyan társadalmi rendszer, amelyben a férfiaknak mint csoportnak a hatalom és a kiváltságok többsége biztosítva van, ez

A patriarchátus ugyanis nagy nyomást gyakorol a férfiakra, hogy megfeleljenek a férfias sztereotípiáknak: ne mutassák ki az érzelmeiket, erősek, dominánsak és határozottak legyenek. És a sztereotípiának való teljes megfelelés jutalma a társadalmi státuszhierarchia legtetején található.

Annak ellenére, hogy egyre inkább távolodni látszunk a meglehetősen merev nemi szerepektől, sokan mégis ragaszkodnak ezekhez, ennek pedig mindannyian megfizetjük az árát. A fiúkat arra nevelik, hogy az érzelmeiket és a sebezhetőségüket gyengeségként, a kockázatvállalást pedig erősségként éljék meg. Ennek eredményeként a férfiak kisebb eséllyel fordulnak orvoshoz vagy pszichológushoz, ha egészségügyi problémájuk adódik, ritkábban vesznek ki betegszabadságot, és nagyobb valószínűséggel hagyják abba idő előtt a szükséges gyógyszerek szedését. A férfiak nagyobb valószínűséggel alkalmaznak potenciálisan káros megküzdési módszereket, legyen az drog vagy alkohol, és ritkábban nyílnak meg a mentális egészségükkel kapcsolatban.

A nehézségek kifejezésére vonatkozó támogatás hiánya pedig számos más problémához, de leggyakrabban erőszakhoz vezet. Több tanulmány is kimutatta már, hogy azok a férfiak, akik határozottan ragaszkodnak a patriarchális férfiasság eszményeihez, nagyobb valószínűséggel támogatják és alkalmazzák az erőszak különböző formáit mind a nőkkel, mind pedig a homoszexuális férfiakkal szemben.

Vannak, akik azzal érvelnek, hogy a patriarchátus nem támadja a férfiakat, hiszen őket, sőt a fehér férfiakat helyezi a társadalmi hierarchia tetejére. És joggal teszi mindezt, hiszen a férfiak felsőbbrendűek, mindent ők teremtettek, nem? Néhányan talán még egy kicsit tovább is viszik ezt az érvelést, és elmondják, hogy a nők is pont annyira felelősek a patriarchátus kialakulásáért, mint a férfiak. Végül is évszázadok óta ott vagyunk mellettük. Ezek az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni a tényt, miszerint a férfiak mások elnyomásával kerültek a hierarchia csúcsára.

És persze vannak nők, akik még ma is támogatják a patriarchális értékeket. Nekik jellemzően ez a természetes, a megszokott értékrend, hiszen patriarchális kultúrákban élő nők generációi számára volt az. Mindezek ellenére azonban nem jelenthetjük ki, hogy a nők szerepet vállaltak a patriarchátus kialakításában. Egy évszázaddal ezelőtt a legtöbb nőnek még szavazati joga sem volt, és biztos vagyok benne, hogy ha választhattunk volna, nem az elnyomást választjuk.

Azok a régi szép idők

Annak ellenére, hogy egyre több bizonyíték szól amellett, hogy a patriarchátus a férfiaknak sem kedvez, úgy tűnik, ez az üzenet nem töri át az incel és a nőgyűlölő közösségek buborékjának falát. Épp ellenkezőleg, sokan úgy vélik, hogy valójában a patriarchátus felszámolása az, ami tönkreteszi a férfiakat. Ezen logika mentén azok a nők, akik le mernek térni a hagyományos nemi szerepek által kijelölt útról, hibáztathatók mindenért, amivel a férfiaknak meg kell küzdeniük. Hiszen ha visszaugrunk a régi szép időkbe, amikor a nőknek nem volt választásuk, otthon maradtak, háztartást vezettek és gyereket szültek, a férfiak pedig gazdasági függésben tartották őket, egy csapásra megszűnne minden problémánk.

És akkor még az egyedülálló anyák helyzetéről nem is beszéltünk. Nagyjából öthetes volt a fiam, amikor az apja egy nap azzal a gondolattal ébredt, hogy ez mégsem az a helyzet, amire ő számított, úgyhogy legyünk kedvesek minél előbb elköltözni tőle. Még egy évem volt hátra az egyetemen, teljes gazdasági függésben vállaltam gyereket, mint utóbb kiderült, csak magamnak. Szerencsére a szüleimhez tudtunk költözni, akik rengeteg mindenben segítettek. Amikor pedig eljött az ideje, kerestem egy szuper bölcsit, hogy be tudjam fejezni az egyetemet. Igen ám, de tudod, hogy mi kell a bölcsihez? Lakcímkártya. És tudod, hogy mi kell ahhoz, hogy a gyereknek költözés után új lakcímkártyája legyen? Bizony, mindkét szülő aláírása. Amire a fiam apja nem volt hajlandó, mondván, hogy egyévesen még túl korai, maradjak csak otthon vele. Hogy hogy maradtam volna otthon vele, miközben gyerektartást hónapokon keresztül nem volt hajlandó fizetni, abba bele se menjünk. Végül a gyermekelhelyezés és a gyerektartás rendezése miatt pert indítottam, ami majdnem három éven keresztül zajlott. Ez alatt a három év alatt meghallgattam a bíróságon, hogy nem vagyok eleget a gyerekkel, de ha ez nem lenne elég, azt akarom, hogy szegény fiam apa nélkül nőjön fel. És a legszomorúbb az egészben, hogy ez közel sem egyedi történet.

Sok ember szerint ugyanis a férfiak társadalmi problémájának jelentős részét az egyedülálló anyák okozzák, hiszen a fiúk apa nélkül nőnek fel, az egyébként szerető és támogató férfiakat pedig kizárják az életükből. Az is az egyedülálló anyák hibája, hogy visszamennek dolgozni, ezzel elhanyagolva a gyerekeiket.

Ez a logika nemcsak azokat a férfiakat hagyja figyelmen kívül, akik önszántukból hagyják el a családjukat, de magát a tényt is, hogy mennyivel nehezebb (és anyagilag is sokkal inkább megterhelő) az élet egyedülálló szülőként. Ezt a problémát azonban nem oldhatjuk meg azzal, ha visszapörgetjük az idő kerekét. Nagyanyáinknak és dédanyáinknak nem voltak jogaik, nem volt bevételük, ingatlanuk, megtakarításuk és még sorolhatnám. Nem lehetett karrierjük, nem válhattak el és nem nyithattak bankszámlát. És vannak országok, ahol ez a mai napig így van.

Természetesen ez nem zárja ki annak az esélyét, hogy a dédszüleink házassága boldog volt és őszinte. Ennek ellenére a legtöbb nőnek nem volt választása – különösen azoknak, akiknek gazdasági okokból kellett házasodniuk. Ilyenkor a válás szóba sem jöhetett.

Ha ugyanis egy kapcsolatban az egyik fél teljes függésben tartja a másikat, annak nincs lehetősége kilépni. Éppen ezért a házasság intézménye korábban nem is annyira párkapcsolat, mint amennyire tulajdonjog gyakorlása volt. Már csak ezért sem oldaná meg a társadalmi problémákat egy rögtönzött időutazás. És ahelyett, hogy a nőket okolnánk a férfiak viselkedéséért, miért nem hibáztatjuk a patriarchális rendszert? Miért nem vonjuk felelősségre azokat az apákat, akik lelépnek otthonról?

Sem a férfi, sem pedig a női fölény nem lehet a végső cél

A férfiak felsőbbrendűségi ideológiája, ami amellett, hogy a nők leigázását szorgalmazza, és minden férfiakat érintő probléma miatt a nőket okolja, már kitört az incel fórumok sötét zugaiból. Egyre több a nők ellen elkövetett erőszak és bűncselekmény, és éppen ez az oka annak, hogy a helyzetet nem lehet félvállról venni. A nőgyűlölet térnyerése halálos következményekkel járhat – nemcsak nők, de férfiak számára is. Az augusztusi, Jake Davison által elkövetett lövöldözés áldozatai között férfiak és gyerekek is voltak.

És bár vannak nők, akik a női felsőbbrendűségben hisznek, a szélsőségek minden oldalon jelen vannak. A különbség csak annyi, hogy amíg a patriarchátus a nők elnyomása, addig a női felsőbbrendűség csupán válasz a nők elnyomására. A nőgyűlölet a nők mindennapi zaklatását, eltűnését, szexuális és kapcsolati erőszakot, gyermekbántalmazást és gyilkosságokat eredményez. És a nők felsőbbrendűsége? Néhány sérült férfiegót. A szexizmus e két formája közel sem hasonlítható össze.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy sem a férfi, sem a női fölény elérése nem lehet a végső cél, hiszen ez örökké tartó háborút eredményezne a két nem között. Ehelyett a mérgező nemi szerepek és a patriarchális rendszer ellen kellene harcolnunk, egy olyan társadalomért, ami nem csak egy csoportját részesíti előnyben. Az egyenlőségre és függetlenségre vágyó nők nem teszik tönkre a férfiakat.