Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bikák, akiket bociként a vágóhídtól mentettek meg. Traumatizált lovak. Remeteéletet élő bakkecskék. Mindezek az állatok – több mint százan vannak – a Dharma Lómenhelyen találtak végleg szerető otthonra. Szabadon sétálhatnak, testi-lelki sebeik lassan begyógyulnak. Ugyanez történik azokkal is, akik akár önkéntesként, akár táborozó gyerekként a menhelyre látogatnak.
Létezik egy negyvenhektáros, erdős-dombos gyönyörű terület Siófoktól pár kilométerre, Törekiben, ami megszerezte magának az igazi gazdáját. Az 53 éves Czinkóczky Csaba korábban kosarasként, svéd haditudósítóként és tévésként dolgozott, mit sem sejtve arról, hogy egy napon, amikor jógafesztiválhoz keres megfelelő helyet, a töreki édenkert rátalál. Innentől nem volt visszaút: Csaba áldozatul esett, s ha már ott volt, elkezdett segíteni azoknak, akik szintén küzdenek néhanap az élettel. Most a Díványnak arról mesél, mivel jár mindez a gyakorlatban, és miért tartja fontosnak, hogy minél több gyereknek mutathassa meg a nomád világot a gyerektáborokban.
„Szerintem minden különleges ötlet valamiképpen egy traumából kezdődik – kezdi Csaba. – Ezek a traumák vagy elviszik az embert valami lejtőre, vagy megpróbál ezekből a sérülésekből valamit létrehozni. Nálam az utóbbi vált be. A lányom hosszú utat járt meg, anorexiától egy elég súlyos szintű depresszióig, önsebzésig jutott, és hiába próbáltunk meg mindent és élte túl, nem tudtuk őt úgy visszahozni az életbe, ahogy szerettük volna. Ha annak idején lett volna egy ilyen hely, mint amit most működtetünk, akkor talán nem így végződött volna a történet. A lányom esetében elkéstem, de más gyerekeknek még meg tudjuk mutatni a természet, az állatok, a valódi kapcsolatok gyógyító hatását.”
S hogy jöttek a területre az állatok? Csaba a jógafesztivál után ott állt a hatalmas területtel, amivel kezdeni kellett valamit.
„Olvastam egy cikket 10-15 jakabszállási lóról, akiket kimentettek ugyan a rettenetes körülmények közül, de a mentés után még rosszabb helyre kerültek. Jelentkeztem az egyesületnél, hogy átvenném az állatokat. Így kezdődött. Nekem az állatok mindig nagyon fontosak voltak, lovunk pedig a lányom miatt korábban is volt. Viszont egészen más szabadon tartani egy egész ménest, mint karámban dédelgetni egy lovat. De beletanultunk. A kecskék hasonló módon érkeztek. Egy bácsinál laktak, ahol hegyekben állt a szemét, az állatok fele ott pusztult el a többiek szeme láttára. A hatóság nem tudott velük mit kezdeni, így szóltak nekünk, mi pedig befogadtuk az állatokat. Egy celebkecske is került hozzánk, aki egymaga élt egy tatabányai barlangban, őt is mi hoztuk el. Megtanultuk, hogyan kell harmincvalahány kecskét ellátni. Ezután már kaptunk kutyákat, macskákat, bikákat is. Ők kis korukban érkeztek, miután »leestek« a vágóhídra induló kamionról. Érkezett velük egy vemhes szamár is. Átvettünk egy olyan lovat is, akinek súlyos ínszalagsérülésén a műtét sem segített, el akarták altatni. Kipróbáltunk egy másik eljárást, ami hatalmas kockázattal járt, sokba került, de lábra állította, azóta Chili itt él nálunk, gyönyörű csikója született. Minden állatunknak megvan a maga története, amit el is mesélünk a gyerekeknek.”
Szabadtéri diliház – no de ki a bolond?
A hivatalos nevén Dharma Horse Rescue Shelter & International Youth Camp területén megforduló önkéntesek, természetimádó felnőttek és táborozó gyerekek ezrei tudnának mesélni arról, milyen csodálatos élményeket gyűjtöttek. Csaba és párja, Berecz Gabi működtetik a Samsara Fesztivált, a fennmaradó nyári hetekben pedig szálláshelyet adnak ki és gyerekekkel foglalkoznak. Csakhogy idén a nomád gyerektábor első napjaiban olyan elégedetlenséggel találkoztak, amivel korábban sohasem. Csabáékat néhány szülő azzal vádolta meg, hogy csalnak, hamis fényképeket tesznek fel az oldalukra, és valójában gyerekeket kínoznak a tűző napon, miközben a tábor díját elcsalják. Miközben már az első napon elmondják nekik, hogy az általuk befizetett összeg egyik fele megy az ételre és a segítők kifizetésére, a másik fele pedig pont két bála széna ára, amiből télen az állatok enni kaphatnak. A kiabálást, veszekedést, vádaskodást, fenyegetőzést azonban Csabáék olyan nehezen élték meg, hogy négy segítőjük most is otthon próbálja kiheverni a megpróbáltatásokat.
„Megértem, ha valaki ezt az egészet kívülről egyfajta diliháznak látja – folytatja a menhely vezetője. – Nem gondolom, hogy nálunk van a teljes igazság. Folyamatosan figyeltük eddig is a szülői visszajelzéseket, és fejlődünk, odafigyelünk, haladunk előre, hogy egyre jobbak és jobbak legyünk. Ugyanakkor van, amiből nem engedünk. Az állatok szabadon járkálnak a területen, nem zárjuk be őket ketrecekbe. A gyerekeknek azonban folyamatosan tanítjuk, hogyan közeledjenek biztonságosan hozzájuk. Nem osztjuk be a napot szigorú idősávokra és nem zsúfoljuk tele programokkal. Nincs wifi, nem mászkálunk a gyerekek után azt ellenőrizve, aznap reggel mostak-e már fogat. Megadjuk nekik a teret és az időt ahhoz, hogy kapcsolódjanak a környezettel, az állatokkal, egymással. Persze elvisszük őket fürdeni a Balatonba, végigjárjuk a tanösvényt, megfigyeljük a madarakat, itatunk lovat, nyírunk birkát, jön hozzánk méhész, aki megmutatja a kaptár belsejét, és még sorolhatnám. De naponta kétszer unatkozóóra van, amikor a gyerekeknek maguknak kell kitalálniuk, mihez kezdenek az idejükkel. Nagyon jó ötletekkel, csoportos játékokkal rukkolnak elő. Megélik azt is, hogy az elvárásaikhoz képest más a beteljesülés, hogy az élet nem egy film, amiben ide-oda pörgethetünk és ugyanazt kapjuk, amit vártunk.”
Nem bízunk a gyerek ösztöneiben
Mintha a mai gyerekek nem szeretnének unatkozni, egyenesen rettegünk ettől. Miközben ha visszagondolok a saját gyerekkoromra, a nagyszüleim sem jártak a sarkamban állandóan. Időnként elvittek valahova, de a napom nagy részében fel kellett találnom magam. Felcsaptam a Winnetout, vagy a nagyítóval és egy darab papírral kísérleteztem. Nekem kifejezetten tetszik, hogy a Dharma berkein belül megkapják az időt és a lehetőséget, hogy kipróbálják, mire mennek a saját ötleteikkel okostelefon és számítógép nélkül.
„Szülőként könnyű azt hinni, hogy nálunk az igazság, de a világ folyamatosan változik. A mi »öreg« értékrendszerünk már nem minden pontban passzol a mostani világhoz. Mi most azt éljük át, amit a nagyszüleink, amikor a távirányítón mutogattuk nekik, hogy így is lehet csatornát váltani. Felgyorsult az idő, minden azonnal kell, megváltoztak a kapcsolatok, pöccintéssel döntenek arról, ki milyen. Már én is nehezen nézem a régi filmeket, minden olyan kínkeservesen lassúnak tűnik. Ha nem akarjuk elveszíteni a gyerekünkkel a kapcsolatot, ismernünk kell az ő világát is. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne mutathatnánk neki más utakat. Persze itt megvan a kudarcélmény kockázata, szülőként magunkat hibáztatjuk, ha a gyerek az első oldal után ott hagyja a könyvet, utálja a színházi előadást, amire elvittük, vagy nem bír ki egy napnál többet egy nomád táborban.”
Lelassulni is tudni kell
Viszont akármennyit is változtak a gyerekeink, az állatokhoz való erős vonzódásuk nem változott.
„Így van – folytatja Csaba. – Ez egyfajta kapu vagy híd lehet, amin át lehet őt vezetni egy kicsit abba a világba, amiben sokkal lassabban történnek a dolgok, de egész más súllyal esnek latba a képességek. Az állatok rengeteg mindent tanítanak nekünk. Tükröt tartanak elénk. Egyik lóról sem mondhatjuk el, hogy arról álmodozik, milyen zamatos fűcsomót evett három évvel ezelőtt pont ezen a napon. Nem posztol róla a többi lónak. Azon sem aggodalmaskodik, hogy úristen, jön a tél, mit fogok én akkor enni? Meddig fogok élni? A jelen pillanatban él. Ezt emberként nehéz megélni, megvalósítani, szeretünk nosztalgiázni vagy a jövőt építgetni.”
Az állatok mellett megkapja mindenki az egymáshoz tartozás élményét. Hogy megismeri az egyik csikót, meghallgatja a történetét, és úgy érzi, van kihez kapcsolódni. Amikor egy év múlva visszajön, már szinte rá sem ismer, akkorát nőtt az állat, de ismét lehet vele barátkozni. Ez igazi kapcsolódás. Megtapasztalhatják a feltétel nélküli szeretetet, az elfogadást.
„Szerencsére az emberek túlnyomó többsége ezt értékként kezeli, és ha azt látja, valami nem sikerült olyan jól, akkor visszajelez, segít, együtt gondolkodunk, kapunk időt arra, hogy fejlődjünk, ha szükséges. Mi is érző emberek vagyunk, a szívünket-lelkünket beletesszük, hogy aki itt van, jól érezze magát. De nincs olyan tábor, ahol a gyerek mindig mindent azonnal megkap. Sőt, nincs is erre szükség.
Segítsünk, ha tudunk
Folyamatosan jöhetnek hozzánk önkéntesek. Korábban szó szerint a világ minden tájáról érkeztek, volt, aki pár hétre jött, más hónapokra vagy másfél évre. Télen viszont ott álltam konkrétan segítség nélkül. Egy személyben vagyok a hely fenntartója, pásztora, megtanultam körmölni, egész nap dolgozom, de így is vannak éjszakák, amikor nem tudok aludni. Próbálok bevételeket szerezni a fesztiválból, a nomád szálláshely kiadásából, meg ugye itt a gyerektábor, a siófoki önkormányzat is segít. Viszont így is hatalmas stresszt jelent, hogy ezt a helyet fenntartsuk, egyetlen állatorvosi látogatás is több százezer forintos költség. Épeszű ember valószínűleg ilyen vállalkozásba nem kezd. Viszont amikor hajnalban felkelsz, és látod a vágtázó, boldog állatokat, az valami hihetetlen érzés.”
