Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Onnantól kezdve, hogy a kis élet megfogant, nagyon jó szülők akarunk lenni. A legjobbak. Mindenkinél jobbak. Ennek érdekében pedig a versengés során sokan nem riadnak vissza a beszolásoktól és a nyivános jelenetektől sem. Ki a jobb anya? Aki hangosabban üvölt?
A legtöbb szülő a gyerekét élete teljesítményének tartja. Olyan projekt ez, amiben semmiképpen sem akarunk elbukni. S mivel közösségi lények vagyunk, árgus szemekkel azt vizslatjuk, mások hogy csinálják. Már a terhesség során elkezdődhet a rivalizálás: ki esett teherbe könnyebben, kinek szebb a pocakja, ki vett drágább babakocsit? A szülés ismét vérengzős terep, a természetesen szült nők szidják a császárosokat, mert „a könnyebb utat választották”, ők pedig védekezni kényszerülnek, tegyük hozzá, teljesen feleslegesen. Ugyanis ha józanul végiggondoljuk – bár a józanság mostanában nagyon hiányzik a közbeszédből, a kultúránkból –, egyik szülés, terhesség sem lehet jobb, mint a másik. Egyedi élmény. Ezt viszont azok, akik versengő természetűek, vagy csak önbecsülésüket a gyerekükhöz kötik, nem igazán értik. Az indulatosabbak akár végletes cselekvésekre is elszánják magukat.
Hogyan folyik a küzdelem a szülőség mezején? Mindenkinek van egy lova, amin haladni tud, ez jelenleg a közösségi médiás profil, illetve a jó öreg szabadszájas sugdolózás. A kardok és egyéb fegyverek a kommentek, amelyek valóban cafatokra tudják szedni az ellenséget: megalázzák, kigúnyolják, egyenesen azzal vádolják az anyukákat, hogy tönkreteszik vagy megölik a gyereküket, ha… És a ha utáni rész tetszőlegesen változik. Sőt folyamatosan megújul, legyen szó tápszeres táplálásról, külön szobában altatásról, egyedül iskolába engedésről, tulajdonképpen bármiről. El kell dönteni, ki a jobb anya, és kész.
Akit ért már ilyen „nem akarok beleszólni, de…” jellegű támadás, az tudja, mennyire meg tudja ingatni az ember önbecsülését, mennyire el tudja szomorítani minden mérgezett mondat, akkor is, ha tudjuk, hogy nem igaz. S közben ne legyenek illúzióink. Miközben a kommentelő látszólag a gyerek érdekében szólal fel, valójában mit sem érdekli az adott kisded. Hiszen ha akár egy percre is belegondolna a sorsába, akkor nem támadná, nem igyekezne kétségbe ejteni vagy nevezné gyilkosnak annak elsődleges gondozóját. Senki sem kérte fel döntőbírónak vagy nevelési tanácsadónak, ő pedig nem is tanácsot szeretne adni. Csak fröcsögni. Nem, a kommentháborúban felnőttek versengenek a saját érdekükben meglepően gyerekesen (Te vagy a hülye! Nem, te vagy a hülye!). Olyan felnőttek, akik rászólnak a gyerekekre, ha azok veszekszenek vagy csúnyán beszélnek egymással. Aztán ezek az anyukák és apukák leülnek a gép elé, és vállalhatatlan modorban osztják ki azokat a szülőket, akik szerintük hibát követnek el, vagy bármilyen tevékenységgel kiváltották az irigységüket. Sőt, akár személyesen is megjelenhetnek, hogy megmondják a magukét.
A szülői versengés tetőfoka: Ki a jobb anya?
Hihetetlennek tűnik? Akkor ismerkedj meg az amerikai Sam anyukájával. Akinek a családjában generációk óta problémát okoz a túlsúly és a cukorbetegség. Épp ezért Sam anyukája már a hozzátáplálás kezdetétől nagyon odafigyel arra, hogy gyermekénél megelőzze ezek kialakulását. Változatos és egészséges ételekkel tölti meg fia uzsonnásdobozát, például friss gyümölcsökkel. Ez igazán dicséretre méltó – lenne, csakhogy egy anyuka úgy gondolta, hogy elég ebből a nagy tökéletességből. Nem bírt a féltékenységével, és egy kisebb tömeg előtt esett neki Sam édesanyjának. Leüvöltötte a fejét, alpári szavakkal sértegette, majd ráparancsolt, hogy ne merészelje jobb anyának mutatni magát a többieknél, és ne pakoljon egészséges ételeket a fiának.
Mint kiderült, az agresszív anyuka gyerekének nagyon ízlettek Sam egészséges nassolnivalói, ezért megkérte az anyukáját, hadd kapjon ilyeneket ő is. Ezen borult ki a bili. A féltékeny szülő, aki anyagilag rosszabb helyzetben van, mint Sam anyukája, nem azt gondolta végig, mit tehetne az ügyben, nem vett pár zacskó egészséges snacket, nem próbálta olcsóbb módszerrel helyettesíteni a Sam-féle egészséges ételeket, hanem fogta magát és jól leteremtette azt a szemét nőt, aki a maga módján eteti a gyerekét. Sam anyukája érthető módon nem egyezett bele abba, hogy ezentúl ő is küldjön olcsó, kalóriadús nassolnivalót a fiával, ám az a felajánlása is, miszerint annyit csomagol az egészségesből, hogy a többi gyereknek is jusson, süket fülekre talált. Ennyit arról, mennyire nézik a gyerekek érdekeit a gyűlölködők.
Mi lehet a megoldás a gyűlölködésre?
Először is az, ha a gyerekünket nem tekintjük a tulajdonunknak. Ez ugyanis a narcisztikus szülők szokása. Ő nem azért jött a világra, hogy rajta keresztül megmutathassuk, milyen ügyesek vagyunk. Saját lénye, lelke, célja van, mi pedig csak kísérjük ennek kibontakozását. A másik, hogy olyan módot találjunk kisebbrendűségi érzésünk, haragunk, irigységünk, féltékenységünk levezetésére, ami nem sért másokat. Nyilván nagyon haragszunk arra, akinek több jutott, vagy akinek látszólag alig vannak problémái a gyerekneveléssel. De ezen nem változtat az, hogy bebizonyítjuk, ő is rosszul csinálja. Valójában mind rosszul csináljuk. Te is. Én is. Ő is. Mindig mindenbe bele lehet kötni. Csakhogy az nem visz előre. Soha. Helyette egymás támogatása, az ítélkezésmentes segítség, a sokszínűség elfogadása, az emberekbe vetett bizalom az, ami jobb helyzetet teremthet. Idetartozik az is, hogy gondolkodunk, mielőtt kommentelünk, nem gyűlölködünk, és nem vágunk vissza hasonló kritikával a sértésekre – az csak olaj a tűzre. Ha ebben fejlődünk, akkor teszünk valóban jót a gyerekeinknek.
