Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szülők dühétől forrnak a Facebook-csoportok az arcán és a nemi szervén megharapott óvodás kislány esete miatt. Ahogyan a szurikátaügyben, most is elképesztően indulatos kommenteket lehet olvasni, miközben a düh és a stressz kezelését a gyerekek a szüleiktől tanulják. A harapás mint agresszióforma gyakori egyébként az óvodás korosztályban, de a nemi szerv megharapása már nem ennyire általános. Sőt.
Az elmúlt egy hétben végigsöpört az interneten annak az anyukának a posztja, aki a Facebookon mutatta meg, ahogy kislányát brutálisan megharapták a csoporttársai egy újbudai óvodában. A nyilvánosságra került fotón látszik, hogy a kislányt az arcán harapták meg súlyosan, meglepőbb azonban, hogy a nemi szervén is harapásnyomok láthatók. A hírek szerint a “harapós gyerekekről” annyit lehet tudni, hogy átmeneti otthonból érkeztek, hátrányos helyzetűek.
Mit tehet a szülő, ha a gyermekét bántalmazzák? Mi a megoldás egy ilyen helyzetben és mit lehet kezdeni az ovis csoportban elharapódzó agresszióval? És ami még fontosabb: mi zajlik ilyenkor a gyerekek lelkében? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Tamás-Lipták Zita gyermekpszichológussal.
Mit tehet a szülő, akinek a gyerekét bántalmazás, zaklatás éri az óvodában?
A szülő a bántalmazás súlyosságától függően megteheti a megfelelő jogi lépéseket, válthat óvodát, kezdeményezhet párbeszédet az óvodapedagógusokkal és a vezetővel, kérhet pszichológiai segítséget gyermeke számára. Egy másik kérdés, hogy ezen túlmenően mit lehet tenni annak érdekében, hogy az óvodában hatékonyan tudjanak kezelni egy ilyen helyzetet, illetve, hogy meg tudják előzni a hasonló eseteket.
A személyi feltételeken túl (van-e elég pedagógus, asszisztens, aki a gyerekekre felügyel) nagyon fontos lenne megvizsgálni, hogy az adott csoportban általánosságban hogyan kezelik az agressziót, kezdve a csúfolódástól, egészen a durvább, fizikai bántalmazásig. Mik az erre vonatkozó szabályok, hogyan kommunikálnak erről a pedagógusok, mit tapasztalnak meg a gyerekek a felnőttek részéről, mi történik, ha valaki ilyen helyzetbe kerül, hogyan lépnek fel a felnőttek.
A probléma bagatellizálása, hárítása, a pedagógusok passzivitása sem a gyerekek, sem a szülők felé nem jó üzenet - arra utal, hogy agresszívnek lenni lehet, szabad, hiszen sem megoldás, sem következmények nincsenek.
Ez egy közös ügy
A másik lényeges kérdés, hogy milyen mintákat hoz otthonról a gyerkőc, a szülők hogyan vélekednek, reagálnak a különböző fokú agresszióra, milyenek az otthoni körülmények. Ha egy csoportban gyakori jelenség az agresszió, az sosem egyéni kérdés, sosem csak a bántalmazottal és/vagy a bántalmazó viselkedésű gyerekekkel kell foglalkozni, hanem az egész csoporttal, a pedagógusokkal, szülőkkel egyaránt.
Ez egy közös ügy, a prevenció éppúgy, mint - ha már megtörtént a baj -, az azt követő eljárás. Ilyen esetben szükséges nyíltan és őszintén beszélni minden résztvevővel, nagyon fontos, hogy legyen érdemi kommunikáció a szülők és pedagógusok között, akár hozzáértő szakember bevonásával.
A bántalmazó feleknek éppúgy szükségük van pszichológiai segítségre, mint a bántalmazottnak. Egyrészt, mert 3-4 éves gyerekekről beszélünk, másrészt, mert ki kell vizsgálni, mi vezetett ilyen viselkedéshez. Könnyen lehet, hogy ők maguk is áldozatok.
Hogyan tud egy kisgyerek feldolgozni egy ilyen traumát?
A bántalmazott gyerekeknek a történtek feldolgozásában sokat segíthet az egyéni gyermekterápia, mely ebben a korban játékos, mesés elemekkel zajlik. Nagyon fontos ilyenkor a szülők, nevelők bevonása is a terápiás folyamatba és a nekik való segítségnyújtás is.
Mi lehet az agresszív viselkedés hátterében?
Önmagában a harapás mint agresszióforma még előfordul ebben a korosztályban, azonban a nemi szerv megharapása más, az nem ennyire általános agresszió, annak szexuális színezete van. Feltételezhető, hogy ezek a gyerekek valahol, valamilyen formában találkoztak szexuális tartalommal - láthattak pornót, más felnőttek szexuális viselkedését, vagy elképzelhető, hogy velük is megtörtént hasonló bántalmazás. Ezért nagyon fontos, hogy ők is segítséget kapjanak.
Mi az óvónő/óvoda felelőssége ebben?
Agresszió minden gyerekcsoportban előfordul, de nem mindegy, milyen mértékben. Nagyon fontos, hogy általánosságban milyen az óvónők agresszióhoz való viszonyulása, milyen következményei vannak, mennyit és hogyan kommunikálnak arról, hogy az agresszió semmilyen formában nem elfogadható, mekkora hangsúlyt fektetnek a prevencióra.
Fontos, hogy nem az agresszió teljes letiltása és szigorú büntetése a megoldás, hiszen az agresszió egyben energia is: ha nem vezetődik le, az valahol robbanni fog.
Azt kellene már nagyon kicsi kortól kezdve tanítani a gyerekeknek, hogy hogyan kezelhetik indulataikat, mit tehetnek ha dühösek, frusztráltak, mi az, ami elfogadható viselkedés és mi az, ami nem.
A párbeszéd, a közös játékok, gyakorlatok, mesék és a példamutatás sokat segíthetnek a megelőzésben és a problémás helyzetek kezelésében is.
Az érzelmek kezelésének tanítása elsődlegesen a szülők, a családi környezet feladata, de az óvodában éppúgy szükséges ezzel foglalkozni, hiszen az egy teljesen más közeg, mint az otthoni környezet. Ott is meg kell tanulni kezelni a feszültségeket, konfliktusokat - és ebben fontos szerepe van a pedagógusoknak.
És persze, igen, kellene elég pedagógus. Hogy az olyan helyeken, ahol a gyerekek jobban el tudnak tűnni szem elől és amik jellemzően terepei lehetnek az agresszív viselkedésnek (például a mosdó, az udvar eldugottabb részei) mindig legyen felügyelet - de nem ez az egyedüli és elsődleges megoldás. És nagyon nagy szükség lenne pszichológusra minden óvodába - nem csak heti 2-3 órában! -, akik segítik a pedagógusokat abban, hogy hogyan kezeljenek nehezebb, problémásabb helyzeteket. Hiszen nekik is megvannak a kompetenciahatáraik.
A hírek szerint a "harapós" gyerekek átmeneti otthonban élnek, engem az is érdekel, hogy ők vajon mit élnek át? Feltételezem, a hétköznapinál bonyolultabb az életük. Értük mit lehet tenni?
Ezeknek a gyerekeknek a helyzete valóban jóval nehezebb, mint egy biztonságos, szerető közegből érkező gyerkőcé. De azért hozzáteszem, hogy nem csak hátrányos helyzetű gyerekekre jellemző a durvább agresszió, ez nem társadalmi helyzettől függ, legalábbis nem csak attól. De ezek a gyerekek biztos, hogy sokkal több feszültséget, stresszt, nehézséget élnek át a hétköznapokban, valószínűleg maguk is gyakrabban találkoznak agresszióval - vagy mint szemtanúk, vagy mint áldozatok. Ezek a tényezők pedig már önmagukban nagyobb eséllyel vezetnek agresszív viselkedéshez.
Ahol a szülők/gondozók/nevelők nem fektetnek elég hangsúlyt az agresszió kezelésére, megelőzésre és a kommunikációra, ott könnyebben és sűrűbben felüti fejét az erőszak, hiszen az agresszió maga egy ösztön. Épp azért kell szülőként is megtanulni saját indulatainkat kezelni, hogy ezzel példát mutassunk a gyerekeknek és segíthessünk nekik abban, hogy megtanulják kezelni a saját indulataikat.
Ha ezt otthon nem kapja meg a gyerkőc, akkor egy óvónéni, akihez a gyerek tud kötődni, kellő figyelemmel és odafordulással még mindig sokat tehet ennek érdekében. És igen, ehhez kell plusz idő, energia, odafigyelés, és ez nagyon nehéz, ha egy óvónőre huszonvalahány gyerek jut.
Erről sokat kell(ene) beszélgetni a gyerekekkel otthon és az óvodában is. Ha ez elmarad, kimarad a nevelésből, akkor a gyerekek nem fogják tudni, hogy mit lehet és mit nem, hogy milyen viselkedés elfogadható és mi az, ami nem.
