Mitől lenne jobb a gyerekeknek a kórházban?

Van egy nem túl bonyolult megoldás, csak be kéne vezetni, és mindenkinek sokkal egyszerűbb dolga lenne.

Nagyot változott a szemlélet a magyar egészségügyben az utóbbi két-három évtizedben a gyerekek kórházi kezelésével kapcsolatban. Míg korábban a szülőt jobbára csak zavaró tényezőnek tekintették, aki lábatlankodásával akadályozza az érdemi gyógyító munkát, mára természetessé vált a szülő közreműködése a folyamatban, és az intézmények az édesanya vagy apa folyamatos bent tartózkodását, bent alvását is igyekeznek megoldani, amennyiben a család ezt igényli.

De a helyzet még tovább javítható, ehhez viszont a (szorongó) gyerek-szülő páros és az (elfoglalt, stresszes) orvos között szükség lenne egy megfelelően képzett közvetítőre, vagy hivatalos nevén egészségügyi gyermekjóléti szakemberre. Ő az, aki nem csak érti, hogy a gyerek mitől fél (például: itt lesz anyu?) vagy mire kíváncsi (például: hány plüss lehet a kórteremben), hanem képes arra is, hogy hatékonyan fordítson - mondjuk - elhadart orvosi latinból szülő és gyerek számára feldolgozható nyelvre, amivel - a nagyobb együttműködőkészség miatt - az orvosi ellátás is könnyebbé válik. 

„A bent alvást általános jogként kellene biztosítani, amivel a családok szükség szerint élhetnek. – véli Hódi Ágnes gyermek-pszichoterapeuta. – Mindez önmagában azonban nem elég, a gyerek páciensek és a szülők aktívabb bevonására, alaposabb felkészítésére van szükség” – teszi hozzá.

Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban és más fejlett országokban ma már egészségügyi gyermekjóléti szakemberek (child life specialist) foglalkoznak a gyerekek, a szülők és az orvosok felkészítésével, hogy a beavatkozások és az ápolás a lehető legkisebb lelki megrázkódtatást okozza a gyermeknek. A gyermekjóléti szakemberek foglalkoztatása segít az orvosoknak és az intézményeknek is, mert nagyon is számít, hogy a páciensek és a szülők mennyire együttműködők a kezelés során.

„A mai magyar kórházi gyakorlatban sokszor már annak is örülhetünk, ha arra akad idő, hogy az orvos a szülőkkel alaposan átbeszélje a szükséges teendőket, azt, hogy mit, miért csinálunk, minek mi lesz a következménye” – mondja Hódi Ágnes.

Sokszor erre sem kerül sor, sokaknak ismerős lehet a helyzet, amikor a szülőket kiterelik a reggeli vizitről, aztán a szobába visszatérő anyuka a gyerektől próbálja megtudni, hogy mik hangzottak el az orvosok egymás közti beszélgetésében.

„Ugye nem gondoljuk komolyan, hogy ha ilyen szintű a bizonytalanság, ha láthatóan anya és apa sem tudja, mi miért történik, de mindketten izgatottak emiatt, az nem aggasztja a gyermeket is?” – teszi fel a kérdést Hódi Ágnes.

Nem csak magyarázat kell, hanem komplex felkészítő munka

Az egészségügyben dolgozó gyermekjóléti szakemberek szerint másfajta szemléletre van szükség. A gyerekeknek és a szülőknek egyaránt tudniuk kell, mi vár rájuk, és minden szereplőnek a maga nyelvén, a saját értelmi és érzelmi szintjén kell tudni elmondani, hogy mire kell felkészülnie. Az orvosi szakzsargon természetesen egyik érintett számára sem ad érthető magyarázatot, az orvostól elkapott félszavak, latin kifejezések csak növelik a bizonytalanságot és a kiszolgáltatottság érzését még a szülőkben is.

„A jó felkészítés ráadásul nemcsak magyarázatokból áll: a gyereknek és a szülőnek biztosítani kell a közvetlen tapasztalatszerzést. Más szóval nem szóbeli kioktatásról van szó, hanem öt érzékszervet érintő komplex felkészítő munkáról, amihez rendelkezésre is állnak a tanítható és tanulható technikák” – mondja Hódi Ágnes.

A folyamat során a gyerekek megértik, mi vár rájuk, illetve választ kapnak aggodalmaikra, amelyek sokszor egészen másmilyenek, mint a felnőttekéi. Az első és legfontosabb kérdés mellett – „Hol lesz anyu? –, lényeges például számukra, hogy mit vihetnek be a kórterembe, velük lehetnek-e kedvenc játékaik, vagy, a nagyobbak esetében, hogy működik-e wifi az épületben.

A gyerekek rendszerint szabálykövetők, sőt igénylik, hogy világosak és átláthatók legyenek a feltételek. A kórház számukra nem otthonos intézmény, az egyenruhás orvosok idegenek és megközelíthetetlenek, kérdezni sem nagyon mernek tőlük; egyszóval nem világosak számukra a helyben érvényes szabályok.

Hódi Ágnes szerint oda kell figyelnünk, hogy szülőként és egészségügyi szakemberként minél több kérdésben kínáljunk fel a fiatal páciensek számára választási lehetőséget: igenis fontos a kedvenc pizsama, vagy hogy melyik alvóállat költözik be az ágyba párna alá.

Akinek felnőttként volt már kórházi tapasztalata, nyilván megélte, milyen nehéz dolog félig-meddig megértett információk alapján alávetnünk magunkat mások döntéseinek, mindezt mindennapi rutinunkból kizökkentve, gyakran fájdalmak és félelmek között. Természetesnek kéne lennie, hogy együtt érzünk gyermekünkkel, amikor pontosan ugyanebbe a helyzetbe kerül. Csakhogy ilyenkor gyakran egy másik szülői reflex lép működésbe, amelyik elvárja, hogy a gyermek parancsszóra engedelmeskedjen a doktor bácsiknak és néniknek, akik csak jót akarnak, és persze kevés az idejük.

Az orvosok és az ápoló személyzet, illetve az érintettek közötti kommunikáció előmozdítása érdekében természetesen nagyon fontos lenne a környezet barátságos kialakítása is. Számos kórházban történt előrelépés az elmúlt években. Az orvosok és a szülők összefogása nyomán, néhol az önkormányzat támogatásával egyre több gyermekkórterem, illetve -váró újul meg egészen más felfogásban, mint régen. Sokan példaként emlegetik az Országos Baleseti Intézet gyermeksebészeti osztályát, ahol játékok és színes kórtermek várják a gyerekeket.

A szisztematikus és személyre szabott felkészítő munka rendkívül fontos; a szülőkkel folytatott szakszerű konzultáció döntő az együttműködés kialakításában, az empátia felébresztésében – mondja Hódi Ágnes, aki szerint a beavatkozások utáni lelki rehabilitáció az egyik olyan terület, ahol nagy előrelépésre van szükség a hazai szemléletben és gyakorlatban.