Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sokszor a kamasz mellett jövünk rá, valami lényegeset rontottunk el a nevelésben. Na de mit lehet ilyenkor még tenni?
Arra a kérdésre, meddig lehet (eredményesen) nevelni egy gyereket, van, aki azt mondja, igazán az első három év számít, van, akinek az a válasza, direkt módon nagyjából az első hat évben, és sokan felelik, hogy a kamaszkorig: akkor viszont el kell engedni, és bízni kell benne, hogy megvédi őt, amit addig tanult tőlünk. Igen ám, csak ez számos szülőnek meglehetősen ijesztő, hiszen előfordulhat, hogy éppen a tinédzser években jön rá az ember, hogy lényeges dolgokat elrontott. Akkor már nincs mit tenni?
Szögezzük le: éppen a gyerekkel való kapcsolatban nincs olyan, hogy „most már mindegy”. Az érem egyik oldala, hogy valóban, a személyiség alapjai gyerekkorban rakódnak le, általában, hogyha az ember valamilyen pszichés zavarral küzd, akkor minél súlyosabb a probléma, annál korábbi sérülés áll a háttérben.
Ez nem meglepő: ha kialakult valamiféle egészséges személyiségstruktúra, akkor minél inkább volt rá idő és lehetőség, hogy kiépüljön, annál kevésbé tudja megbolygatni egy későbbi trauma vagy lelki konfliktus. Tehát nem lehet tagadni, hogyha valaki nagyon súlyos hibát vétett, például egyáltalán nem foglalkozott a gyerekével x évig, majd egyszer csak felbukkan, akkor nem tudja úgy helyrehozni, mintha meg sem történt volna a baj.
Az érem másik oldala pedig az, hogy a szülő-gyerek kapcsolat annyira fontos, és annyira meghatározza az ember lényét, identitását, annyira hatással van az önbecsülésére, hogy még az is rengeteget számít, ha valaki élete utolsó öt percében hoz valamit helyre belőle. Tisztáz valamit, esetleg bocsánatot kér. Tehát változtatni, gyógyítani, korrigálni mindig érdemes. Pláne tizenéves korban, amikor igaz, hogy úgy nem tud nevelni a szülő, mint egy kisgyereket, de más módon nagyon is hat rá, hiszen éppen olyan időszakban van a kölyök, amikor még formálódik.
Csak az a fontos, ne úgy képzeljük, hogy pótoljuk, amit elmulasztottunk az öt évessel. Az nem működik, hogy eddig nem foglalkoztam a gyerekkel, most pedig elvárom, hogy szívesen töltse velem az idejét, mindeközben belelendülök a jutalmazásba meg a büntetésbe, és azt képzelem, hogy most majd tudom formálni a gyereket, aki rég kinőtt ebből az időszakból. Időutazásra nincs lehetőség.
Arra van, hogy mint egy kritikus kamasszal, megpróbáljam felvenni a kapcsolatot. Ehhez első lépés, ha elismerem a hibáimat, és elfogadom, hogy következményük van. Például, ha eddig következetlen voltam, vagy nem voltam elég hiteles, akkor persze, hogy bizalmatlan a tini, és nem is szabad elvárni, hogy ez hamar megváltozzon.
Ha arról van szó, hogy távol van egymástól szülő és gyerek, akkor az az út, hogy a szülő megpróbál minél őszintébb lenni, vállalja az esendőségét, a hibáit is. Miközben tőle telhető módon ráhangolódik a gyerekre, például nyitottá válik a tini világa, gondolatai iránt – amennyire a gyerek beengedi. Ha kialakul a bizalom, egyre inkább meg fog ez történni.
Ám sok családban az a helyzet, hogy inkább konkrét, apróbb kérdések kapcsán ébred rá a szülő, hogy valamit elszúrt, valamit másképp kellett volna. Tehát alapvetően jó a kapcsolat, de, hogy nagyon jellemző példát mondjak, a gyerekek egyáltalán nem veszik ki a részüket a közös feladatokból, házimunkából. Könnyű ebbe belecsúszni, hiszen a kisgyerek még kevés dolgot tud megcsinálni, a szülő úgy gondolkodik, hatékonyabb, ha mindent ő intéz, különben is, hadd játsszon csak. Aztán telnek az évek, már mindenre képes lenne (ha akarná), a szülőnek pedig lehet, hogy épp megnövekedtek a munkahelyi terhei, mert tegyük fel, most nevezték ki, és már nem vicces este nyolckor arra hazaérni, hogy hatalmas rendetlenség van, a gyerekek pedig várják, hogy kapjanak valami finomat, ahogy megszokták.
Ilyenkor gyakori, hogy kételkednek az anyák, ha arról van szó, hogy nyugodtan lehet új fejezetet nyitni, hiszen változott a helyzet ahhoz képest, mint mikor kicsik voltak a gyerekek. Úgy érzik, ha eddig így mentek a dolgok, ennyi év után nem jelenthetik be, hogy új szakasz indul a család életében. De miért is ne lenne joga valakinek rájönni, hogy szükség van változásra? Fontos, hogy a szülők először egymással egyeztessenek, hogy aztán támogassák egymást.
A koordinátori szerepet vállalnia kell valakinek (egy felnőttnek, hagyományosan ez az anya, hiszen ő látja át, egyáltalán milyen feladatok vannak), de onnantól mindenki saját felelőssége, hogy elvégzi-e a munkát, és előre érdemes megbeszélni a következményt, mi történik, ha valaki elmulasztja. Például, első körben következő héten többet kell vállalnia, ha azt sem teszi meg, akkor valami komolyabb megvonásra számíthat.
Ha a szülő tinédzserkorban szeretne változtatni, akkor három dolog lebegjen a szeme előtt: egyrészt mindig érdemes, másrészt van hozzá joga, harmadrészt neki is változnia kell ahhoz, hogy a gyerekek változzanak. Olykor ez őszintébb kommunikációt, máskor átláthatóbb szabályokat, nagyobb következetességet vagy valami más egyebet jelent.
Cziglán Karolina
pszichológus
