Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mit tenne, ha a gyereke osztályába betennének egy figyelemzavaros gyereket, aki mindent szétzilál maga körül?
Ön mit tenne, ha a rendes, szorgalmas gyereke jól együttműködő osztályába egyszer csak betennének egy figyelemzavaros, hiperaktív gyereket, aki órán mindig rosszalkodik, nem hagyja a többieket nyugodtan tanulni, és mindent szétzilál maga körül?
És mit tenne akkor, ha önnek lenne egy hiperaktív, figyelemhiányos gyereke, akit a baja miatt minden iskolából kiutálnak, és senkitől sem kapna segítséget, pedig, mint minden anya, ön is csak azt szeretné, hogy a gyereke megtalálja a helyét az iskolában?
A minap egy nyílt levél jelent meg a Gyerkőcökkel suttogó blogon, „Integráció! Minek, de főleg kinek az árán?” – címmel. A szerző, Pribánszki Marianna azt írja, azokért a gyerekekért emeli fel a hangját, akiknek nap mint nap el kell szenvedni egy beilleszkedési problémával küzdő gyerek öntörvényű viselkedését. Ahogy fogalmaz: „Nem szenvedhet 20-25 gyerkőc azért, mert az osztályába, csoportjába olyan társ került, aki speciális nevelést igényel! Ám ennek nincsenek meg a feltételei!”
A poszt, amit a szerző több szakmai Facebook-csoportban is megosztott, "bátran" kimondja: az integráció nem jó sem az SNI-s (speciális nevelési igényű) gyereknek, sem a többieknek, mert az előbbi nem fejlődik, az utóbbiak pedig szenvednek, és sérül az igazságérzetük, mert az egyik gyereknek mindent elnéznek, amit a többieknek nem.
Pribánszki egy sporthasonlatot is hoz: „Egyet megtanultam a sport kapcsán: ha egy jobb játékost játszatunk egy gyengébbel, akkor lehet, hogy a gyengébb fejlődik, de a jobb játékosnak a tudásszintje egyértelműen romlik!"
A cikk fő mondanivalója, hogy az SNI-s gyerekek integrált oktatásának a többi gyerek egyértelműen a kárvallottja, végül összegzi: a problémákkal küzdő gyerekeknek hatékony és megfelelő mértékű, illetve módszerű fejlesztést, a többieknek pedig zavartalan fejlesztési lehetőséget akar (megfogalmazása szerint „harcol”.)
Mi ezzel a baj? Csak kimondta, amit olyan sokan gondolnak?
A posztra hamarosan meg is született a válasz. Földes Petra tanár, és mentálhigiénés szakember, valamint Peer Krisztina gyermekpszichológus szerint nem az integráció a baj, hanem az, hogy hiányzik a háttér, és nem a cikk által sugallt „valakik” okozzák a problémát, hanem az egész közösség felelősségvállalása hiányzik.
Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének honlapján azt írják: amikor az integráltan nevelhető gyerekek befogadását szeretnék, akkor egyúttal segítséget is követelnek a feladatra vállalkozó intézmények, pedagógusok, közösségek számára.
A pedagógusoknak megfelelő felkészítésre, pedagógiai asszisztenciára és gyógypedagógus szakmai támogatására, a befogadó közösségnek pedig élményközpontú felkészítésre és differenciált tanulásszervezésre van szüksége. Akkor, ha ezek megvannak, a „más” gyerekek befogadásának minden gyerek a haszonélvezője lesz.
Reálisan megállapítják: ma még az iskolák döntő többségében valóban nagyon messze vagyunk ettől, de nem mindegy, hogy az elkeseredettségünket, tehetetlenségünket hogyan fogalmazzuk meg: hibáztatóan és kirekesztően, ami elég nehézzé teszi az érdemi vitát és előrelépést.
„Miközben (Pribánszki) a „többségért” felemeli a hangját, azt sugallja, hogy a kisebbség a hibás. Már a cím is hibáztat, bűntudatot kelt azokban a szülőkben, akiknek a gyermeke valamilyen speciális szükséglettel érkezik az oktatási rendszerbe, ugyanakkor megoldást nem javasol.”
Hogy néz ki mindez a gyakorlatban?
Marcsi középső gyerekének óvodai csoportjában, az iskola előtti utolsó évben, egyszer csak hopp, megjelent három sajátos nevelési igényű kisgyerek. Vagyis, hivatalosan még nem is azok, hiszen még egyiküknek sincs diagnózisa, tehát tulajdonképpen az óvodapedagógusok sem tudják, hogy mi a problémájuk, mit kell velük másképp csinálni, és hogyan.
A többi gyerek viszont azt tapasztalja, hogy habár az új srácok „rosszul viselkednek”, vagy egyszerűen csak „rosszak”, mégis mindig őket jutalmazza az óvónéni. Melléjük ül, amikor aludni kell, és simogatja őket, ebédnél velük beszélget, a többiekkel pedig alig foglalkozik.
Hiányzik a háttértudás
Marcsi egyébként szintén óvónő, tehát tudja, hogy az óvónők nem kivételeznek ezekkel a gyerekekkel, hanem ha nem simogatnák őket alvás közben, akkor a többi gyereket sem hagynák aludni, és ha étkezés közben nem kötnék le a figyelmüket, akkor széttrollkodnák az ebédet. Vagyis a saját eszközeikkel próbálják a legjobbat tenni az összes gyereknek, de ők sem kaptak segítséget, nem igazán tudják, hogyan kellene profi módon kezelni a helyzetet, hogy mindenkinek jó legyen.
Szakmai támogatás helyett csak a józan eszükre és a pedagógiai érzékükre támaszkodhatnak, meg arra, amit önszorgalomból hozzáolvastak a témához.
Természetesen a szülők sem kaptak semmiféle felkészítést, segítséget ahhoz, hogy mit mondjanak a gyereküknek. Eleve, nem is tudták, hogy ilyen változás lesz majd a csoportban, kész tények elé állították őket, utólag pedig szintén senki nem foglalkozott a kérdéssel. Marcsi lánya sokszor sír az óvodában, mert bántják, és most már ott tart, hogy utál oviba járni.
Jé, nincs is elég szakember
A sajátos nevelési igényű gyerekekhez oktatási intézményekben jogszabály szerint járna plusz egy fő szakember. Nos, ezzel csak két baj van: az egyik, hogy gyakran nagyjából egy év alatt sem sikerül elérni, hogy legyen diagnózisuk a gyerekeknek, vagyis ki lehessen mondani: a gyerek SNI-s, jár mellé mondjuk egy pedagógiai asszisztens, aki segít az óvónőnek/tanárnak.
És ha rajta is lesz a pecsét a papíron, akkor sem tudnak csak úgy leakasztani a fogasról egy szakembert. A szóban forgó óvodában egy teljes éven át kerestek óvodapedagógust, és pedagógiai asszisztenst, és ennyi idő alatt nem jelentkezett senki, nemhogy szakképzett, de szakképzetlen sem a posztokra.
Egyszerűen nincs elég pedagógus, gyógypedagógus, pedagógiai asszisztens, vagyis van, csak nem itthon, hanem vagy valamelyik multicégnél dolgoznak inkább, vagy Angliában vigyáznak egy gyerekre, amivel a háromszorosát keresik annak, amit akkor keresnének, ha harminc gyerekkel bajlódnának valamelyik iskolában.
A nagyon durva pedagógushiányra csak két példa: az egyik iskolában az igazgatóhelyettesnek kellett beállnia osztályfőnöknek másodikosok mellé, mert nem találtak tanítót, egy másik iskolába pedig úgy vették fel angoltanárnak az ismerősömet, hogy nincs tanári diplomája, és senki sem ellenőrizte a felvételekor, hogy tud-e angolul egyáltalán. És ő még csak sima tanári állásra jelentkezett, normál igényű gyerekek mellé.
Marcsi szerint egyébként a nevelési tanácsadó is egy vicc. Mondani sem kell, szintén szakemberhiánnyal küzdenek, mivel ez nem egy vonzó pálya, ennyi pénzért meg pláne. A jóindulatot nem vonja kétségbe, de amikor a legnagyobb gyerekével próbáltak egy probléma végére járni, nagyjából havonta sikerült egy-egy időpontot kikönyörögniük. Így minden egyes alkalommal szinte újra meg kellett ismerkednie a pszichológusnak a gyerekkel.
Ezek között a körülmények között nagyjából úgy lehet egy sajátos igényű gyereket a többiekkel együtt tanítani, mintha egy gyengénlátó gyerektől elvennék a szemüvegét és a fehérbotját, és betennék egy sima osztályba: tessék, integrálva van, örüljön – jegyzi meg az eredeti poszt alatt az egyik kommentelő.
Igaza van, háttér infrastruktúra és szakmai segítség nélkül nem érdemes integrált oktatásról beszélni, mert ez így tényleg mindenkinek szívás. Ha az összes feladatot a felkészületlen pedagógusokra lőcsölik, segítséget pedig nem adnak hozzá, akkor az mindenkinek rossz lesz, tanárnak, szülőnek, SNI-s, és „normál” gyerekeknek egyaránt. A hozzáértők kezében remekül működő integráció pedig ahelyett, hogy beteljesítené a társadalmi célját, szitokszóvá változik.
Ráadásul azok fognak egymás torkának ugrani, akik egyáltalán nem tehetnek semmiről.
