Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lovranits Júlia maga is kicsit mesebeli, talán egy tündérre emlékeztet. Hivatásos mesemondó, és a Madártani Egyesület oktatója. Mesélésről mesélt.
A gyerekek számára az egyik legfontosabb és legkedveltebb elfoglaltság a mesehallgatás. A mesét sokféle formában befogadhatjuk: ma már köztudott, hogy nem igazán jó hatású, nem fejleszti a fantáziát a képernyőn nézett mese, ugyanakkor igen hasznos a szülő által olvasott mese hallgatása, a leghasznosabb pedig, ha valaki fejből mesél a gyereknek..
Ami viszont kevésbé köztudott, hogy léteznek hivatásos mesemondók is, akik nem felolvassák, hanem előadják a meséket. Mit jelent mindez, hogy néz ki, mit szólnak hozzá a gyerekek? Lovranits Júlia hivatásos mesemondóval beszélgettünk.
A te mesélésed miben különbözik attól, mint amikor olvasok a gyereknek?
Én nem olvasom nekik a meséket. Persze rengeteg népmesét olvasok, a kedvenceimnek több változatát is összegyűjtöm, aztán megírom belőle a sajátomat, és azt fejből mesélem. Ez alapvetően egy színpadi műfaj, és nem csak egy gyereknek, hanem egy vagy több osztálynyinak szól, őket kell tudnom lekötni hosszabb időre, ezért igyekszem ezt interaktívabban tenni, mint az otthoni, elcsendesedős meseolvasás vagy akár az óvodai, elalvás előtti mesélés.
Igyekszem a gyerekeket bevonni, beszéltetni, mozgatni. Van a mesének olyan pontja, amikor szabad hangosan kiabálni, vagy eljátszani egy-egy állatot. Több kolléga ilyenkor dramatizálja is a meséket, a gyerekek eljátsszák a mese szereplőit.
Mit jelent az, hogy hivatásos mesemondó? Ez egy szakma? Te ebből élsz?
Igen, a mesélésből is élek. Mellette gyerekkönyvet írok és madarászfoglalkozásokat tartok a Magyar Madártani Egyesület megbízásában.
Nehéz megfogalmazni, mit jelent az, hogy mesemondó. Én szeretek erre úgy gondolni, hogy a mesemondó olyan, amilyennek szeretnéd: magad találd ki, hogy milyen mesemondó szeretnél lenni, a lényeg az, hogy a dolog működjön a színpadon. Ha akarod, akkor kockás szoknyás, ha akarod farmeres, ha akarod színes és hangos, ha akarod, akkor bizalmas és csendes.
Emellett feltétlenül szakma: vannak tanulható (és tanulandó) részei, és kell hozzá érzék is. Tanulható például a mesekeresés technikája és etikája. Például nem mesélhetsz el egy mesét úgy, ahogy egy másik mesemondótól hallottad, mert az az ő saját mesevariációja, szellemi terméke - minimum illik elkérni. Minden mesédből jó, ha van saját variációd: ehhez rengeteg különböző változatot kell elolvasni, hogy kialakuljon, milyen fordulatokat érzel közel magadhoz.
Meg kell tanulni azt is, hogy különböző életkorú közönséggel hogy kell bánni. Óvodásoknak, alsósoknak például nem lehet hosszú mítoszokat mesélni, pláne nem úgy, hogy nem mozgatod őket időnként, mert esetleg közben kitör a párnacsata. Másra van igénye a felnőtteknek. Nem árt, ha van némi színpadi gyakorlatod, és érdemes beszédtechnikát is tanulni.
Kicsit olyan, mint a színészet?
Nem minden mesemondó színész, és nem feltétlenül az a legjobb mesemondó, aki sok színészi eszközt használ: felnőtt előadásban akár zavaró is tud lenni, ha az előadó túlságosan eljátssza a történetet. Van harsány mesemondó, van csendes, de akár introvertált mesemondó is. Egyszer hallottam egy skót mesélőt, aki az egész előadás alatt nyugodtan ült a karosszékében és tényleg csak a szája mozgott, még csak nem is gesztikulált vagy a hangjával sem játszott. Mégis a székhez szegeztek a történetei. De olvastam egy régi, hagyományos, magyar falusi mesemondóról, Furicz Jánosról, aki kizárólag a közönségének háttal mesélt, mégis a faluközösség kedvence volt. Persze ezek extrém példák. Az ellenpélda Angela Davis, aki a közönséget nem csak bevonja, hanem akár a vállára is kapja a műsor hevében.
Ami nem tanulható, az az egyéni stílus. Még sose hallottam két egyforma mesemondót. Az én egyik legnagyobb erősségem egy kolléganőm szerint a gazdag szókincsem. Nemrég kaptam egy olyan visszajelzést az egyik általános iskola igazgatónőjétől, hogy szerinte nagyon fontos a mai világ erős ingerekhez, harsánysághoz szokott gyerekeinek, hogy olyan értékekkel is találkozzanak, amit én közvetítek mesemondóként és környezeti nevelőként: hogy megtanuljanak pici, szép dolgokra is odafigyelni, azokban elmélyülni.
Hol mesélsz, milyen helyekre hívnak, hol lehet téged hallani?
Bárhová hívható vagyok, szabadtéri rendezvényekre, könyvtárba, de jártam már magánrendezvényen, egy kisfiú születésnapján is. A legkedvesebb helyszíneim a könyvtárak. Egy könyvtár rettentő meghitt hely, általában gyorsan összebarátkozom a könyvtárosokkal is.
Hogyan lesz valakiből mesemondó?
Belőlem véletlenül lett. A népmesékkel gyerekként ambivalens kapcsolatom volt, kicsiként nem szerettem őket. Valószínűleg azért, mert nem kerültek a kezembe az érdekelődésemnek megfelelőek: anyukámat az ördögös, szegény emberes mesék szórakoztatták, én ezeket gyerekfejjel rettentően untam, ma sem a kedvenc mesetípusom. Kamaszkoromban kampányszerűen végigolvastam egy csomó népmesés kötetet, ami otthon fellelhető volt, hogy a végén jutalomból elolvashassam Benedek Elek Aranymesekönyvét és Ezüstmesekönyvét is. Azóta tudom, hogy a tündéres, manós és boszorkányos mesék a kedvenceim. Különösen az északi népek történeteit szeretem.
Amikor már egyetemista voltam, és tudtam, hogy környezeti neveléssel szeretnék foglalkozni, akkor hívott el Zalka Csenge Virág nemzetközi mesemondó a Mosolyalapítvány meseklubjába, az induló mesekörébe. Gondoltam, ez jó lehetőség nekem, hogy kipróbálhassam magam, vajon tudok-e beszélni mások előtt. Azóta részt vettem a Csenge által szervezett Tarkabarka Mesemondó Műhelyen is. Tulajdonképpen neki köszönhetem az elindulásomat, ha valamiben bizonytalan vagyok, hozzá járok vissza kérdezni.
Közben kialakult itthon egy egyre jobban működő mesemondó közösség is, akikkel rendszeresen vannak közös fellépéseink, közönségként is járunk egymás előadásaira, ebből is nagyon sokat lehet tanulni. Ha az embernek van lehetősége, érdemes minél többet hallgatni a kollégákat, elmenni mesemondó fesztiválokra és konferenciákra. Csenge könyve, a „Mesemondók márpedig vannak” is igen jó segítség.
A végzettséged biológus. Ez befolyásolja a mesemondói stílusodat, témáidat?
Mivel természetszerető ember vagyok, ez feltétlenül befolyásolja a mesemondó előadásaimat. Szerintem a természetvédelem leghatékonyabb eszköze a megszerettetés: arra vigyázol, amit szeretsz. Azt szereted, amit ismersz. Megszerettetésre, megismertetésre, számomra fontos értékek másokhoz közelhozására pedig igen jól működő dolog a mese. Gyűjtöm és szeretem az olyan meséket, amiben valóságos állatok szerepelnek, és felismerhető néhány tényleg létező tulajdonságuk: például a tengelic tollainak színei.
A klasszikus állatmeséket nem szeretem, amikor egy állatfigura egy-egy emberi rossz tulajdonságot személyesít meg: túl sokat ártottunk már az élővilágnak, nem szép, ha még a meséinkben is ilyen módon használjuk az élőlényeket. Inkább olyan meséket mesélek, amiben az állatok, sőt, a növények is csodálatos segítők, pozitív hősök. De nem szeretem magamat kizárólag "madaras mesemondónak" beskatulyázni, ugyanúgy imádom a tündéreket, boszorkányokat, mostanában a kísérteteket is.
Ezek szerint számodra fontos a gyerekek természetvédelemre való nevelése.
Az egyik legfontosabb. De nem csak a gyerekek, általában az emberek természetvédelemre "nevelése", és még inkább a természet megszerettetése. Szinte már közhely, hogy a természetet nem kell megvédeni az embertől, mert valószínűleg valami így is, úgy is túlél minket, legalább a svábbogár. És akkor, ahogy volt dinoszauruszok kora, volt ember kora, lehet, hogy legközelebb az óriás csótányok korszaka jön majd. Az egész természet- és környezetvédelem nagyrészt önvédelem: ha elpusztítjuk a környezetünket, leginkább és leghamarabb magunkat pusztítjuk el.
Ugyanakkor sok növény- és állatfaj tűnik el a mi jobb életkörülményeinkkel együtt, akiknek pedig joguk lett volna az élethez, csodálatosak és megismételhetetlenek. Ha van valamiféle életcélom, akkor ezeknek a védelme lenne az: akik az egészről nem tehetnek, csak éppen pechünkre a mi korszakunkban élnek a Földön. Egy tölgyfa, egy madár, egy imádkozó sáska. Mind-mind döbbenetesen csodálatos dolgok, bennem leginkább megilletődést keltenek. Jó lenne elérni, hogy minél többen érezzenek így. Akkor nem volt hiábavaló megszületni.
Nem csak mesemondóként, hanem a Madártani Egyesület oktatási munkatársaként is ezen dolgozom. Havi rendszerességgel járok óvodákba, iskolákba, próbálom közelebb hozni az élővilágot a gyerekekhez. Megnézzük a közeli park madarait, növényeit, most télen sirályokat etetünk, és van egy csomó játékos, beltéri előadás is, ahol például a madarak érzékszerveiről tudhatnak meg többet. Többször vezettem már laikus felnőtt csoportnak is madarász sétát a Fülemülék éjszakáján és a Művészetek Völgyében. A tiltások és tiltakozások helyett sokkal inkább hiszek ezeknek a dolgoknak a hatékonyságában, ha természetvédelemről van szó.
Te magad milyen meséket szeretsz? Van-e kedvenced?
Legjobban a boszorkányos és tündéres meséket kedvelem, mostanában jól megvagyok a kísértetekkel is, bár inkább a titokzatos vagy vicces oldalukat kedvelem. Legszívesebben északi népek manós, tündéres történeteit olvasom csak úgy a magam szórakoztatására. Izlandi, finn, ír, norvég mesék a kedvenceim. Szeretem, ha a manók, tündérek világát minél részletesebben leírják a mesék, ha van benne sok információ a manók pontos testmagasságáról, cipő- és ruhaviseletükről, szokásaikról, vagy hogy hogyan lehet védekezni a tündérek tréfái ellen. Ha valóban léteznének ilyen mesealakok, lehet, hogy éppolyan szívesen lennék tündérkutató, mint most madarász. Így csak a meséket gyűjtöm róluk.
Saját regényem egy boszorkányos meseregény, a Lea és a viharbanyák. Egy álmodozó kislányról szól, amilyen én is voltam valaha. Egy másik regényem kézirata most van elbírálás alatt a kiadónál, ez egy elveszett tündérről szól majd, főleg ír mesék és legendák ihlették.
Hogyan mesélsz? Mennyire improvizálsz, mennyire vonod be őket?
Igyekszem alkalmazkodni a közönség életkorához. Ha például a szervező nagyobbacska alsós közönséget ígért, de bepottyan hat ovis, akkor nekik valóbb történetet választok, többet mondókázok. De alapvetően kész műsorokkal dolgozom, a mesék fordulatain és végkifejletén nem szoktam menet közben változtatni.
A műsoraim feltétlenül interaktívak: kézjelekkel eljátsszuk együtt a mesékben szereplő állatokat, megszólaltatok madarakat sípokkal, amikről ki kell találni, hogy melyik madár hangja. Minél kisebb egy gyerek, annál fontosabb, hogy mozoghasson, ő is szót kaphasson a történet alatt. Néha kapok spontán poénokat is a gyerekektől, amiket később más műsorokba is beépítek.
Kézjeleket is használsz, ezek mik?
Egyszer, még kezdő mesélőként megtudtam, hogy ötven nagycsoportost kell szórakoztatnom egy könyvtárban. Hogyan tudom őket úgy mozgatni, hogy közben ne bontsuk le a könyvtárat. Akkor ugrott be, hogy egyszer láttam Somi Pannit táncolni a Művészetek Völgyében. Az indiai táncosok használnak úgynevezett mudrákat, látványos kézjeleket a tánc közben, amik például madarat vagy virágot jelentenek.
Később én is beiratkoztam indiai táncot tanulni, kétszer fél évig tanultam odisszit Túri Virág Réka tánccsoportjában. Emellett használok magyar siket és amerikai kézjeleket is. Vicces például az a jel, ami indiai táncban halacska, de ugyanaz az amerikai szlengben teknős, és a magyar siket jelnyelvben megintcsak hal. De az indiai táncban használatos oroszlán jel az amerikaiaknál láma. Lámának szerintem sokkal helyesebb.
Felnőtteknek is mesélsz?
Nagyon hálás közönségnek tartom a felnőtt közönséget és szívesen mesélek nekik. Van egy állandó, havi rendszerességgel tartott programunk Varga-Fogarasi Szilviával, Nagy Enikővel és Upor Ágnessel a XIX. kerületi Üllői Úti könyvtárban. Az est Szilvi ötlete volt, minden hónapban más témáról mesélünk: volt már a témánk a Halloween, családtörténetek, legközelebb pedig királykisasszonyokról fogunk mesélni. Enikő szervezett már sárkányos mesélést, amikor pedig Csenge is itthon van Magyarországon, akkor Mítoszok Csatáját szoktunk tartani. Legközelebb a Tökhintó meseesten lépek fel, a FSZEK Üllői úti könyvtárban, 19 órától.
