Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ranschburg Jenő azt mondta: ha egy kamasz fordul hozzá, és nem panaszkodik a szüleire, akkor mindig gyanakszik, hogy komoly lehet a baj.
Egy pszichológus kolléga szavai frappánsan foglalják össze a gyermekneveléssel kapcsolatos lényegi tudnivalót: „A gyerek olyan probléma, amit nem lehet megoldani.” Ez így elsőre borúlátónak tűnik, de legalább annyira felszabadító. Lehet együtt élni vele, kaphatunk egymástól kölcsönösen sokat, örülhetünk egymásnak, szerethetjük egymást, és tagadhatatlan: a gyereknevelés (tizenéves korban talán még erőteljesebben) számos problémát is felvet. Ezeket elviselhetjük, és a tőlünk telhetőt megtehetjük, de olyan értelemben, ahogy egy másodfokú egyenletet megoldunk, és dolga végezetten hátradőlünk, úgy nem oldhatjuk meg.
Gondoljunk bele, milyen problémák merülnek fel egy tinivel kapcsolatban. Ezerféle, de nézzünk néhányat! Nem jó az önbecsülése, rondának, butának találja magát. Nekünk, mint szülőknek valamiféle elfogadást kellene nyújtani, és önbizalmat belé plántálni lenne dolgunk. Na de nyilván nem sikerülhet ez úgy, hogy a kamasz-kételyek szele se suhintsa meg a gyereket.
A másik gyakran felmerülő feladat: hogyan viselkedik velünk és másokkal a tini. Szemtelen, tiszteletlen, néha már ellenséges. Ügyeskedhetünk, hogy tompítsuk ezeket a hullámokat, hogy ráérezzünk, mikor kell békén hagyni, mikor van szükség szigorra, humorra, kedvességre, de ha a fejünk tetejére is állunk, akkor sem lesz otthon mindig derűs és barátságos a légkör.
Tehát a problémákat inkább kezeljük, együtt élünk velük, semmint megoldjuk. És ezt fontos tudatosítani, mert így nagy terhet veszünk le a saját vállunkról, és a tinit is egy nagy adag haragtól megkíméljük – mármint a mi haragunk rázúdulásától.
Sok anya és apa azért nagyon frusztrált a tizenéves gyerek mellett, mert jelentős ellentmondást látnak aközött az energia, türelem, próbálkozás és küszködés között, amit a gyerekkel való jó együttélésért megtettek, és aközött az eredmény között, amit tapasztalnak, illetve, amennyire a gyerek mindezt értékeli, pláne: hálás érte. Ilyenkor az ember azon töri a fejét: mit rontott el.
A lényeg éppen az, hogy a kamaszkornak, mint minden életszakasznak, megvannak a maga kihívásai. Bizonyos értelemben az egész kamaszkor egy krízisidőszak, hiszen egy jelentős átmenetről beszélünk: sok szempontból másik ember kell, hogy kikerüljön a végén, mint aki megkezdte ezt a szakaszt. Ez küzdelemmel, viharokkal jár, és mivel még fél lábbal benne van a gyerekkorban a fiatal, a küzdelem közös a szülővel, ő is részese a történetnek. Sokan, amikor ilyen-olyan probléma megoldásán gondolkodnak, tulajdonképpen a kamaszkort szeretnék megszüntetni. Nem lehet, és nem is kell. Jól lehet rá reagálni, lehet jól kísérni.
Egy apa mesélte: bántotta őt, hogy lánya, akivel korábban igazán jó volt a kapcsolatuk, sokat marháskodtak, jöttek-mentek, rendkívül elutasító és undok lett vele tizenéves korában. Az apa kétségbe volt esve, noha hallott már a kamaszkor létezéséről. Azonban úgy gondolta, ha valaki eléggé odafigyel, és közben rugalmas is, akkor meg tudja spórolni a kamaszkor fájdalmas részét.
Ezért kínosan ügyelt rá, hogy lányát ne kezelje már kislányként, hogy jelezze, komolyan veszi őt, és ad a véleményére, hogy olyan programokat találjon neki ki, amik nem „dedósak”. Feltételezte, a gyerekek nyilván az ellen lázadnak, hogy a szülők nem hagyják őket felnőni.
Mindezt jól tette, csak sokat várt tőle. Attól még, hogy lazítunk a gyeplőn, nem tudjuk elkerülni a lázadást, a leválás fájdalmas részét. A tinik nem azért harcolnak a szüleikkel, mert ők rosszak, és helytelenül kezelik őket, hanem azért, mert kezükbe kell venniük a közelség-távolság szabályozását, illetve érzelmileg is függetlenedniük kell.
Amikor a gyerek vérig sértődik, hogy nem engedjük el a buliba, és megszökik, az nem arról szól, hogy a szülő rosszul ítélte meg: el kellett volna engedni, és akkor nem lett volna konfliktus. Hanem arról, hogy ki kell harcolnia valamit, amit nem engednek meg neki. Arról, hogy történjen meg, hogy a szülő nemet mondott, és ő mégis kiküzdötte.
Ez csak egy példa arra, hogy minden változás, fejlődés konfliktusok útján születik meg. Részben belső, részben külső konfliktusokéban. Nem cél, hogy ezek elmaradjanak, vagy „megoldjuk” ezeket. Az a cél, hogy viseljük jól, és legyünk elérhetők érzelmileg a gyerek számára. És legfőképp az, hogy akkor is szeressük, amikor nagyon nehéz szeretni.
Néha paradox módon működik a gyereknevelés: éppen akkor kapunk valamiféle megnyugvást, amikor elfogadtunk egy problémát. Az említett apánál is így volt. Nem sokkal azután, hogy megértette, a gyerek most márpedig nem akar jóban lenni vele, akármilyen jófej is legyen, és elfogadta, hogy csak remélheti, egyszer visszakapja lányát, de ennek időpontját nem ő szabja meg, nos ez után történt, hogy a lány teljesen úgy, mintha mi sem történt volna, odaült mellé, elkezdett mesélni arról, mi van vele mostanában, dőlt belőle a szó, és jó két órát beszélgettek.
Ranschburg Jenő szavaira megnyugtató néha gondolnunk, aki azt mondta, ha egy kamasz fordul hozzá segítségért, és egyáltalán nem panaszkodik a szüleire, akkor mindig gyanakszik, hogy komoly baj van vele.
Cziglán Karolina
pszichológus
