Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Minden gyerekkel kapcsolatos probléma megoldásának első lépése: maradjak nyugodt. De hogyan? Könyvből próbáltam megtanulni. Beszámoló.
Kisgyerekes anyukaként számtalan gyermeknevelésről szóló könyvet elolvastam már, így biztonsággal állíthatom, hogy a szakemberek szerint kivétel nélkül minden gyermekkel kapcsolatos probléma megoldásának első lépése az, hogy „maradjunk nyugodtak”.
Mármint, hogy ha ordít a hasfájós csecsemő, ha földhöz veri magát a dackorszakos óvodás, és ha ránk csapdossa az ajtót a kamasz. Valamint kruppos roham, játszótéri baleset, ágy alatti szörny és szobatisztasággal kapcsolatos problémák során is. Meg minden egyéb elképzelhető esetben.
Néha sikerül is nyugodtnak maradni, amikor üvölt a kendőben rám kötözött csecsemő, miközben a hároméves ordít, amiért szerinte rossz sorrendben kapcsoltam be a cipőjén a tépőzárakat. De nem mindig. Előfordul olyan is, hogy nem vagyok nyugodt. Nagy ritkán. Mondjuk, rosszabb napokon többször is. Így aztán elolvastam két könyvet, ami arról szól, hogy HOGYAN maradjunk nyugodtak – akadt bennük néhány igazán hasznos tipp is.
Sarah Naphtali: Buddhizmus anyáknak
Kezdjük az alapoknál: a buddhisták elég nyugodtnak látszanak, én még legalábbis egyet sem láttam őrjöngeni, hátha tanulhatunk tőlük valamit. Sarah Napthali már az előszóban belopta magát a szívembe és később csak még jobb lett: csodálatosan őszinte hangvételű, és a lehetőségekhez képest gyakorlatias könyvet írt arról, hogyan segíthetnek a buddhizmus gondolatai és technikái az anyai érzelmek féken tartásában.
Különös tekintettel arra a kettőre, amely nekem is a legnagyobb gondot okozza: a harag és az aggódás. Ezeknek külön fejezetet is szentel a szerző. Hangsúlyozza, hogy nem nevelési kézikönyvről van szó, és tényleg nem: az anyáknak szól, az anyákról, arról, hogy anyaként hogyan lehetünk kiegyensúlyozottabbak.
Megtudtam, hogy a buddhizmus két alapköve a szenvedés és a szeretet. Magyarul, tudomásul kell vennünk, hogy az életben létezik szenvedés, és görcsösen tagadni annak létét vagy folyamatosan futni előle inkább boldogtalanná tesz, mintsem boldoggá; valamint meg kell ismerkednünk az igazi, feltétel nélküli szeretettel.
A szerző szerint, ha gyerekünk van, akkor ezek máris simán mennek, hiszen anyaként már pontosan tudjuk, hogy az életnek része a szenvedés (mert fájt a szülés, nem alszunk, bűntudatunk van, és a híradót nézve kiborulunk, ha háborúról, balesetről, gyermekbántalmazásról van szó) és találkoztunk az igaz szeretettel is. Pipa.
Tudatos éberség
Ami a technikákat illeti, a szerző szerint igen hasznos, ha anyaként nem robotpilóta üzemmódban működünk, hanem elsajátítjuk a jelenben létezés, a tudatos éberség képességét. Ez azt jelenti, hogy adott pillanatban tudatában vagyunk annak, ami épp történik: testünk állapotával, érzéseinkkel, gondolatainkkal, feltételezéseinkkel, hajlamainkkal.
Ez azért is hasznos – és ezt saját élménnyel is alá tudom támasztani – mert könnyen lehet, hogy nem is az utálatos gyerekünk megy épp az agyunkra, hiszen szaranyák vagyunk, hanem csak éhesek vagyunk. Megeszünk egy müzliszeletet és máris képesek vagyunk szeretni. Ha nem gyakoroljuk a tudatos éberséget, akkor hajlamosak leszünk az idő rabszolgáiként leélni az életünket, és ha túlságosan elmerülünk ebben a gondolkodásmódnak, akkor a végén a gyerekeinket is a tennivalók közé fogjuk sorolni. Ismerős?
A szerző sorra veszi, mit tehetünk, ha kevéssé kívánatos lelkiállapotok törnek ránk (pl. bűntudat), és hogyan törekedhetünk a nyugalomra. Ehhez az első lépés, hogy nem tagadjuk a rossz érzések létezését: csak úgy tudunk egészségesebb tudatállapotot létrehozni az olyan érzések, mint gyűlölet, magányosság, zavar, düh, bűntudat vagy megvetés helyén, ha elfogadjuk létezésüket.
További előnye ennek, hogy ha a maguk teljességében megéljük érzéseinket, akkor másokkal is együtt érzőbbek leszünk. Az egyik technika például az, hogy ha dühös vagy szomorú az ember, megpróbálhat arra figyelni, mi játszódik le a testében: mi történik a gyomrával, hogyan szorul össze a torka, szűknek érzi-e a mellkasát. Mindez abban segít, hogy kicsit jobban külső szemlélőként láthassuk a haragunkat vagy elkeseredésünket, és ne ragadtassuk magunkat például dühös cselekedetekre.
Hogyan ne csapjam agyon a gyereket?
Naphtali A düh kezelése című fejezetben még további technikákat, gyakorlatokat sorol, valamint megosztja velünk azt a történetet, amikor egy buddhista elvonuláson a fogai között sziszegve, fenyegetőzve ráncigálta hároméves gyerekét, mert annyira kijött a sodrából. Egy másik táborlakó nyugtatta meg őket, mert közben a kisebbik gyereke is rázendített.
A példából megismerjük a düh létrejöttének lépcsőit: 1. észlelünk valamit, amit kellemetlennek találunk, 2. eltúlozzuk a kár mértékét, 3. kárt akarunk tenni annak, aki dühünket okozta. Naphtali gyereke hangoskodott, amikor a többiek csendespihenőn voltak (kellemetlenség), anya azt gondolta, most mindenkit zavar és felébreszt, és az egész tábor utálni fogja őket (eltúlzás), így azzal fenyegetőzött, hogy ha nem lesz csend, most hazamennek és vége a nyaralásnak, esetleg kitekeri a nyakát (károkozás).
A dühvel általában együtt jár mások hibáztatása és az önigazolás – azaz kifelé figyelünk. Ha megtanulunk befelé, magunkra figyelni, tudatosítani magunkban a düh romboló erejét, megpróbálni átlátni a kiváltó okokat, akkor könnyebben le tudjuk győzni azt. Bár remek jó érzés kiadni a dühünket, utána az ember megkönnyebbülést érez (jól megmutattam a kis köcsögnek, hogy hol a helye), a buddhizmus tanai szerint ez nem vezet jóra: a düh ugyanis dühöt szül, és gyakran olyan ördögi kört indít be, amely erőszakot és pusztítást okoz (azaz a gyerek egyre rosszabb lesz, anya meg egyre többet kiabál).
A szerző minden fejezet végén több pontba gyűjti össze az adott témával kapcsolatos gyakorlati tanácsokat: így és így tehetünk, ha dühösek vagyunk, ha hajlamosak vagyunk a túlaggódásra, illetve ha javítani szeretnénk párkapcsolatunkat a gyerek születését követően (is). A könyv végén két könnyebb meditációs technikát, valamint a továbbfejlődéshez hasznos forrásokat (honlapok, könyvek) találunk.
Ruby Wax: Mindfulness-kalauz. Tudatos jelenlét az agyonhajszolt elmének
Ebből a könyvből az előzőekben már valamennyire felvázolt tudatos jelenlét-technikát sajátíthatjuk el: sok egyéb mellett egy hathetes tréninget tartalmaz, amelyek alapján bárki megtanulhatja a technikát otthon.
A mindfulness vagy tudatos jelenlét egy, a nyugati gondolkodásba beépült pszichoterápiás technikát jelöl, amelyet eredetileg nem meglepő módon a buddhista tudatosjelenlét-meditációból „nyúltunk”. Azáltal, hogy a gyakorlatokat kiemeltük a buddhista tanok közül, egyrészt olyanokhoz is eljuthat, akiknek amúgy nem szimpatikus a buddhizmus vagy bármilyen más vallás vagy spirituális ösvény; másrészt önálló gyakorlatsorként könnyebben lehet kutatni a dolog hatékonyságát.
Igazoltan hatékony módszer
A mindfulness ugyanis igen hatékony: már a hathetes tréninget követően változások látszanak az agyunkban funkcionális MRI-vizsgálattal, csökkenti a depressziós tüneteket, a szorongást. A stressz csökkentése révén az immunrendszerre is jó hatással van, így például közvetve a kutatások szerint csökkenti a vírusszámot HIV-fertőzött betegeknél (azért őket hozzuk példának, mert náluk szokták alaposan vizsgálni az immunrendszer állapotát, de ettől még az egészséges vagy más betegségben szenvedők immunrendszerére is hat a dolog).
Ruby Way könyvében igen alaposan összefoglalja a mindfulnesst alátámasztó idegtudományi eredményeket, a hatékonyságvizsgálatokat, majd a további fejezetekben abban segít, hogyan építhetjük be mindezt a saját életünkbe. Ehhez leírja a hathetes tréninget, valamint további fejezetek szólnak arról, hogyan segíthet a mindfulness szülőknek, kisgyerekeknek, illetve nagyobb gyerekeknek: magyarul, ha mi már profik vagyunk, akkor hogyan taníthatjuk meg a módszert a gyerekünknek már egészen pici kortól.
Miért kellene mindfulnesst tanítani a gyereknek? Hát azért, hogy kisebb eséllyel legyen depressziós és szorongó, jobban bírja a stresszt, ellenállóbb legyen az immunrendszere, és ami közvetlenül minket érint: képes legyen jobban kezelni negatív érzéseit, úgy is, mint düh, szomorúság, félelem.
Ha mindezt időben elkezdjük, előfordulhat, hogy a nagy kamaszkori őrjöngések idejére már megtanítottunk a gyereknek egy olyan technikát, amivel egy kicsit higgadtabb tud maradni – simán megéri.
A zabláját vesztett bosszantó ló
Mindet összevetve igen hasznos könyv, sok gyakorlati útmutatással – saját eredményekről még nem tudok beszámolni, mert még csak a hathetes program második heténél tartok és a gyerek is csak hároméves. A szerző, aki egyébként súlyos depressziós, sok saját történet kapcsán igyekszik illusztrálni, hogyan segített neki a mindfulness a depresszió leküzdésében vagy épp elfogadásában.
Bár a szerző ugyan pszichológiát végzett, mi több, Oxfordban tanulta a mindfulness-alapú kognitív terápiát és jelenleg is egyetemen tanít, akadémiai karrierjét megelőzően színésznőként és humoristaként ért el sikereket. Ezért aztán a könyv is vicces.
Ruby Waxnak elég sajátos humora van, és hogyan is fogalmazzak szépen? Gyűlöltem minden sorát. Különösen a Naphtali-könyv őszinte és letisztult stílusa után rettentő mesterkéltnek tűnt számomra, ahogyan minden lehetséges helyre poénokat présel be, ahogy egyetlen dolgot sem képes tizenöt vicces hasonlat nélkül elmagyarázni.
Esküszöm, hogy egyetlen egyszer sem mosolyodtam el, a humorizálás kizárólag bosszantott, mivel a sok poénkodás közül kellett kiválogatnom az egyébként igen hasznos és releváns információkat. Amikor a túlhajszolt elme működését valami zabláját veszett ló példáján magyarázza el, ott kis híján abbahagytam az olvasást, annyira bosszantott.
Ugyanakkor két barátnőmnek, akik szintén értelmes emberek, meglepő módon nagyon tetszett a könyv, és kifejezetten pozitívumnak értékelték, hogy nem csupán okos és hasznos, de még meg is nevettet. Talán érdemes beleolvasni a könyvesboltban: ha mosolygunk, akkor imádni fogjuk a könyvet, ha viszont inkább idegesítőnek találjuk Ruby humorát, akkor készüljünk fel rá, hogy végig ilyen poénok közül kell kiválogatnunk az amúgy értelmes tartalmat.
