Amikor az ember még gyerek, lépten-nyomon találkozik a különböző szabályokkal, amiknek a felnőttek szerint meg kell felelnie. Persze néhány szabály rendben is van, de a többségük ellentmond egymásnak, és sok köztük emeletes marhaság is. (Ne igyál vizet a leves után!)
Aztán az ember felnő, önálló szabályokat alkot, erős lesz és feltartóztathatatlan. Egészen addig a pillanatig, amíg nem lesz felelős egy másik életért, mert akkor megint szorongó gyerekké változik, aki megpróbál minden szabálynak megfelelni, amit csak talál.
Szar szülő? Na és?
A várandósság során szinte minden leendő szülő eltervezi, hogy ő hogyan fogja nevelni a gyerekét. A tervek alapja pedig egyetlen irányelv: ne legyek szar szülő. Ennek alárendelünk szinte mindent, kezdetben sokszor még a gyerek érdekeit is, de a saját megérzéseinket mindenképpen.
Természetesen én is ezt tettem. Tervezgettem, a fejemben más tapsvihar közepette vettem át a legszuperebb apának járó díjat, hiszen az én fiam nem csak tökéletes lesz, de parancsszóra tanul meg mászni, járni, enni, és persze szót fogad, ahogyan az egy rendes gyerekhez illik. Kettecskén sétálgatunk, arcunkon üde mosollyal, miközben bezsebeljük az elismerő pillantásokat a sok anyukától, akik babája üvölt a babakocsiban, vagy visítva rohangál körbe – körbe, kicsit sem foglalkozva az anyja tiltó szavával. Na persze…
A lényeg, hogy meg kell felelni a képnek, amit az ember magának állít fel a szerinte leginkább működőképes elvek alapján. A vicc az, hogy tényleg kell egy olyan kép, amit követni szeretnénk, kell, hiszen mit dobnánk sutba, amikor rájövünk, hogy mások gyereke másképpen viselkedik, vagyis nem tudunk mindent ráhúzni a csemeténkre.
Az ember belső vívódásai nem beszédtémák, elvégre juszt se fogom bevallani anyunak, apunak, Klárinak és Juci néninek, hogy tényleg nem működik, amit elterveztem. Működik, hát hogyne működne, csak kicsit toldani kellett, itt-ott elengedni néhány elképzelést, engedni néhány elvből, és lebontani az elképzeléseket. De működik, sziklaszilárdan, szóban. Amikor nincs ott a gyerek.
De ezzel még elvagyok, nevetni is tudok magamon. Attól viszont agylobot kapok, amikor valaki közli, hogy gáz, amit csinálok.
Mások szabályai
A kritizálók közül a kedvenceim azok az emberek, akiknek nincsen gyerekük, vagyis ugyanúgy csak az elképzeléseikre támaszkodnak, ahogyan én is tettem korábban. Alapvetően ne szóljon bele egy idegen a dolgaimba, de ha ráadásul azzal indít, hogy szar szülő vagyok, akkor felmegy bennem a pumpa. Érzésem szerint a képlet valahogy így néz ki:
Alapelvárások, melyeket minden embernek teljesítenie kell+egyéni szabályok+személyiség=szociális lény
Namost, az alapszabályok – mint hogy nem köpjük a másik arcába az ételt, meg hasonlók – nem képezik vita tárgyát. Amin megy a huzavona, az az egyéni korlátozás. Ki mennyit engedi tévézni a gyerekét, mennyit és hova utazik vele, mit ad neki enni, mibe öltözteti, mit hallgattat vele, stb. Őszintén nem értem, hogy ehhez kinek és mi köze van? Legalábbis most. Amíg nem volt meg a gyerek, addig helyeseltem én is sok mindenre: csak gyerekdalokat hallgat majd, nem néz tv-t, a szobájában játszik, mindig mosolyog, és persze sosem hisztizik.
Ha megvan a gyerek, a szabályok gyorsan módosulnak: a gyerekdaloktól az agysejtjeim sikítva szétdurrannak, nem fog ártani a gyereknek, ha egy kis Metallica-t, jazzt, Sade-t, ne adj’ Isten Guns N’ Roses-t hallgat.
A tv még mindig tabu, de ha ő csúszik, mászik a földön, én meg közben tévézek, és a tekintete odatéved, pár percig ráakad, majd tovalebben, hát úgy teszek, mintha nem nézne tévét. Elvégre nem nézte, csak hosszabban rápillantott. Igen hosszan. Nem is pislogott, és a szája tátva maradt, de csak pillantott.
A lényeg: ne ossza az észt az, aki nem tudja, milyen egy kicsi gyerekkel. Persze én is könnyen beszélek, hiszen kéretlen tanácsaim nekem is voltak másokhoz. Ma már tudom, hogy amikor elképesztő élettapasztalattal, 22 évesen elmondtam az elképzeléseimet a gyereknevelésről a terhes barátomnak, akkor valószínűleg a legszívesebben egy szívlapáttal adott volna fordulatot a fejemnek. Ma már nem tenném, ma már csak hallgatnám a saját szabályait, és magamban elgondolkodnék, hogy ez nekem tetszik-e, vagy sem. Nem arról, hogy jó-e, hanem hogy nekem tetszik-e, és ez a nagy különbség.
Szóval akkor szar szülő?
Ezen a vonalon elindulva azt kell mondjam, nem tudom elképzelni, hogy ha valaki figyel a kicsire, szereti és ésszerű határok között neveli, akkor mégis hogyan lehetne szar szülő? Csak azért, mert én, Joli vagy Gizi úgy GONDOLJUK, hogy ezt másképpen kellene csinálni? Persze, hiszen mi csak jobban tudjuk, hogy az a család hogyan működik, hogy miket próbáltak már ki, hogy mik váltak be, és hogy nekik, mint együtt élő közösségnek mi a legjobb. Naná, mindenki jobban tudja a másiknál, egyszerűen azért, mert mindig mindenkinél jobban csinálunk mindent.
Félreértés ne essen, én is tudom, hogy a lehető legjobban én nevelem a gyerekemet, a folyamatosan alakuló saját szabályaink szerint. Amiben változtam, az nem a felfogásom, hanem a tolakodás eltűnése. Apaként már nem gondolom, hogy bele kell szólnom abba, hogy neveli a gyerekét valaki más, mint ahogyan abba sem szólok bele, ha valaki három böszme nagy karikát rakat az orrába. Lehet, hogy nekem nem annyira tetszik, de ez az én véleményem, és neki még lehet szuper.
Konklúzió: ha azt gondolják, hogy valaki szar szülő - értelemszerűen nem a gyermekvédelem tárgykörébe eső ügyekről van szó, hanem a többitől-, lelkük rajta, tegyék, csak az illetőt hagyják ki belőle. Megvan mindenkinek a saját belső vívódása, és legtöbbünknek nincs szüksége arra, hogy még azzal is nyomasszanak, hogy a mások ítélkezése minket milyen színben tüntet fel!
