A jelenség oka az, hogy sokféleképpen lehet babaként kezelni a tinit, és sokszor észre sem vesszük, ha az egyikbe belecsúszunk - írja a pszichológus.
A legtöbb szülő azt mondja, hogy a korának megfelelően kezeli a gyerekét. Ha viszont arról érdeklődnénk, ismernek-e olyanokat, akik indokolatlanul gyámkodnak a gyerekük felett, „babásítva” őket, akkor mindenki sorolná a példákat. Azaz senki sem direkt csinálja, és hajlamosak vagyunk nem észrevenni, ha beleestünk a hibába.
Ennek az lehet az oka, hogy sok arca van annak, milyen módokon lehet valakit fiatalabbként kezelni, mint amit az életkora indokolna. Lehet, hogy valaki az egyik aspektusra nagyon figyel, de fel sem merül benne, hogy a másik is ide tartozik.
Amikor nem várjuk el, amit meg tudna tenni
Ott kezdődik a gyermek életkorának megfelelő kezelése, hogy elvárjuk tőle, amire már képes. Ehhez hozzátartozik, hogy elviseljük, ha hibázik. Vannak szülők, akik akkor adnának át bizonyos területeket a gyermeknek, mikor már tökéletesen biztosak benne, hogy hibátlanul végrehajtják. Csakhogy próbálkozás és hibázás nélkül sosem fog sikerülni. Van, aki egyszerűen nem hiszi el, hogy a kölyök is megbirkózik a feladataival, legyen az gyakorlati dolog, vagy a kapcsolatai rendezése, például, hogy ő is meg tudja mondani a nagyinak, hiába tukmálja, nem akar repetázni: inkább ő akar beszélni helyette.
De másfajta motivációk is meghúzódnak a gyermek babásítása mögött. Van, akinél ez a kontrolligény, az attól való félelem, hogy önállósodik a gyermek, ezzel felgyorsul a kirepülése. Ezért az egyszerűbb hivatalos ügyeket is intézi helyette, ha be kell jelentkezni orvoshoz, a tizenhatéves helyett is megteszi, lehetőleg el is kíséri, akár igényli a fiatal, akár nem.
A harmadik gyakran előforduló ok pedig az, mikor a szülő tart tőle, hogy nem tudja keresztülvinni az elvárásait, azaz a saját bizonytalansága miatt például inkább ő végez minden házimunkát, és a gyermekre semmilyen feladat nem hárul. És van, aki nem akarja magát feleslegesnek érezni, ha pedig kiderülne, semmi szükség arra, hogy minden este ellenőrizze, össze van-e jól pakolva a fiatal iskolatáskája, akkor eltöltené a kétely, mi is az ő szerepe.
Felmentés a felelősség alól
Ez az, amikor ugyan kap teret a gyerek, de tét nélkül: a hibák következményét a szülő vállalja. Ha elkótyavetyéli a zsebpénzét, kisegíti egy kis extrával, ha lekési a távolsági buszt, ami elvinné a barátjához, akkor a szülő a programját felborítva autóba pattan, és már viszi is.
Itt is arról van szó, nem kezeljük olyan érettként a gyereket, hogy a saját ügyeit intézni tudja, és ő vállalja a mulasztásokért a felelősséget. Természetesen vannak szélsőséges helyzetek, mikor anyának, apának ki kell mentenie a fiatalt, mert tényleg bajba került. De minden hétköznapi kellemetlenségtől nem szükséges megóvni.
És nemcsak azért, mert magától értetődő módon így nem tanul önállóságot, hanem mert a motivációját is csökkentjük: akitől elveszik a kora alapján már kihívást (nem túlzott kihívást) jelentő feladatokat, azt a sikerélménytől is megfosztják. Ahhoz viszont, hogy valaki motivált legyen célok kitűzésében, kell, hogy megélhesse: ügyes volt, megoldott valami komoly feladatot.
Lényegi dolgokba nem engedünk neki teret
Amikor a tízes éveibe lép a gyerek, egyre inkább felmerül benne az igény, hogy valahogyan a családra, mint egészre, annak működésére is hathasson. Azaz ne csak az ő kis dolgaiban dönthessen (hogy milyen színű csomagolópapírral borítja a füzeteit), hanem olyasmikben is legyen szava, ami az egész családot érinti.
A szülők, akik egyébként jogosan úgy gondolják, ők irányítják a családot, nincsenek felkészülve arra, hogy lényegi kérdésekben beleszólást engedjenek a gyereknek. Holott a kamaszévekben ez fontos, ezzel jelzik, hogy őt is komolyan veszik. Sok érthetetlen feszültség mélyén meghúzódik ez: a gyerek valójában attól frusztrált, hogy úgy érzi, nem tud hatni a család működésére.
Fontos, hogy legyen annyi rugalmasság, hogy a felnövekvő gyerekek igényeinek megfelelően képesek legyenek a változásra. Például arra, hogy másképp ünnepeljenek, mint korábban, hogy megváltozzon egy szokásos vasárnap forgatókönyve, hogy másképp étkezzenek, mint korábban.
Klasszikus hiba: a túlóvás
Sok szülő azért tartja rövid pórázon a gyereket, mert retteg, nehogy valami baj történjen vele, azaz a szorongásainak ad teret. Holott minden veszély nem kiküszöbölhető, hatékonyabb, ha megpróbáljuk felkészíteni a gyereket, hogyan viselkedjen kritikus helyzetekben.
A túlóvással nemcsak az a baj, hogy leszűkíti a fiatal mozgásterét, mert nem engedik el bulizni, táborozni, sportolni, hanem az üzenete is rossz. Egyfelől azt üzeni a szülő: a világ veszélyes, másfelől azt, hogy „nem bízom benned, csak én tudlak megvédeni”. Azaz továbbadja a szorongást a szülő, ugyanakkor azt a hiedelmét is, hogy a gyerek nem talpraesett. Nehéz lesz ebből egyszer csak kinőni, mikor olyan helyzetbe kerül a fiatal, hogy muszáj feltalálnia magát.
Látszólag kényelmesebb kicsiként kezelni a gyereket. Számos felszíni előnnyel jár: a szülő nyugodt lehet, hogy mindent ő tart kézben, azaz semmi kockázat. De ezek a hasznok csak rövidtávúak. Amellett, hogy a gyermekben sok feszültséget okoznak, és kamaszkorban súlyos konfliktusok forrásaivá válik ez az attitűd, amellett a szülő is megfosztja magát attól az örömtől, hogy újra és újra rácsodálkozzon, hogyan fejlődik a gyermeke.
Cziglán Karolina
pszichológus
