Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szülni nem olcsó mulatság, akkor sem ha állami intézménybe megy az ember, akkor meg pláne nem, ha magánkórház mellett dönt. Mi a nyugalom-kényelem-biztonság-vonalon indultunk el, és nem is bántuk meg.
45 éves vagyok, és anélkül, hogy úgy hangozna, hogy temetem magam, vagy valami ilyesmi, de igencsak úgy érzem, hogy ez lesz A gyerek az életemben. Jó, előre ezt senki nem tudja, meg be is csúszhat egy második, de Timivel megbeszéltük, hogy mi nem az orbáni családmodellt követjük, négy fal ugyan van (az sem a miénk), de kerék egy sem, mert eladtam a biciklit is, jogsi meg ugyan van egy a családban (nem nekem), de aki Budapesten, a belvárosban vagy Budán, a rakpart környékén, esetleg a Moszkvánál (mert az Moszkva tér, daffke) vezet, és nem kap agyvérzést öt percenként, az vagy hazudik, vagy sokkal, de sokkal türelmesebb mint én. Minek kísérteni a sorsot, és egy dugóban agyonveretni magam egy nálam vérmesebb sofőrrel, akit éppen szét akarnék tépni, mert szarakodik előttem ugye. Szóval kocsi sincs, és a két gyerek sem lesz. Marad ez az egy.
De akkor adjuk meg a módját ennek a bulinak, azt mondom.
Nem fogok kockáztatni. Ezt abban a pillanatban döntöttem el, amikor a Mindent Tudó Műanyagdarabot Timi belóbálta. Nincs az az isten, hogy ez a gyerek ne úgy szülessen meg (kis híján világra jönt írtam, de erről majd egy másik posztban, mármint a negédes szemforgatás és a terhesség zavarba ejtő viszonyáról) (de kurva sok zárójel van ebben a posztban), hogy nem a legjobb ellátást kapja az első hónaptól fogva, és ez éppúgy vonatkozik az anyjára is.
A közegészségüggyel eddig nekem meglehetősen rossz tapasztalataim voltak, egyszerűen kizárt dolognak tartottam, hogy azóta, hogy legutoljára jártam kórházban, szegény nagyanyámnál, bármit is változott volna a helyzet. Fáradt, agyonhajszolt nővérek, zilált orvosok, megsokszorozódó hibalehetőségek, idegeskedés, ücsörgés órákon át a furcsa, szúrós szagú folyosókon, a zöldes, hullaházra emlékeztető csempék között. Na, ebből nem kérek.
Nekiestünk a netnek és a baráti körnek, mint Bayer Zsolt az egyszeri szír menekültnek. Kiderült, hogy ha a TB fizet mindent, azaz állami kórházba megyünk, akkor a fentiek mellett fel kel készülni arra, hogy ugyanúgy kell fizetni az orvosnak, a szülésznőnek, a nővérnek, tán még a portásnak és a kertésznek is, mintha nem is lenne TB-je az embernek. A tarifa változó, nem a zsebméreten múlik, de egy orvos állítólag 100 000 forint alatt nem nyúl a terhes nőhöz, a szülésre meg megint ennyit kér minimum, 50 000 a császáros felár, és ehhez jön hozzá a szülésznő meg a nővérke, mert csak ne koszos lepedőn feküdjön már a feleségem ugye. A vizsgálatok közül ráadásul a TB nem mindent fedez, lesznek/vannak pluszköltségek is, mint a kerozindíj az utazási irodák ajánlatában, jó hogy nem számlázzák ki azt, hogy a repülőnek van függőleges vezérsíkja, ráadásul pöpec állapotban.
A magánklinika mellett szóltak érzelmi és praktikus érvek is. Mivel mindketten debreceniek vagyunk, és csak pár éve élünk a nyóckerbe’, nincsenek meg azok a kiépített kapcsolataink, amik Debrecenben tökéletesen működnek. Hátország nélkül (és most arról még nem is beszéltem, hogy mi lesz majd akkor, amikor meglesz a gyerek, és egyik nagyszülő sincs Budapesten) pedig nehezen ugrál a terhes nő, mondja egy ősi albán közmondás. Egy másik meg azt, hogy ha nem ismersz senkit, és a közkórház elriaszt, akkor zsebbenyúlós buliban vagy.
Az érzelmi oldal itt jön a képbe: Timi elment egy nőgyógyászhoz még vagy egy éve, akit az egyik kolléganőnk javasolt, és mivel a nő rendes volt, és értett ahhoz, amihez egy nőgyógyásznak kell, amikor arra került a sor, hogy na akkor kinél szüljünk (ilyenkor előjön a királyi többes akaratlanul, pedig ÉN nem fogok senkit és semmit szülni, csak nikotintól telített, kövér izzadságcseppeket, és igen sportot űzök abból, hogy a zárójeles mellékmondatok hosszabbak legyenek a főmondatnál), akkor azt mondta Timi, hogy nála.
Én a magánklinikát mint intézményt én eddig svejci hegyek között meghúzódó, tippptopp kis épületekkel azonosítottam, ahol reklámfehér köpenyes, makulátlan frizurás, mosolygós nővérek fogadják Keith Richardsot, a Stones gitárosát, hogy lecseréljék a vérét, a magánlakosztály sarkában meg egy kecske legel, mert az nyugtató hatással van a zenészemberre. Azaz úri passzió, millomos sznobéria, A Hely, Ahol Embert Faragtak Kim Kardashianból. Futottam még egy kört az ismerősök között, most már céltudatos kérdéssel felruházva, azaz, mennyibe kerül, ha nem a Jánosban szülünk, hanem egy magánklinikán (nagyon cseszlovák ez így, hogy nem nevesítem, de nem hirdetnek ott oldalt, és nem lesz termékelhelyezés sem). És kiderült, hogy árban nagyságrendileg ugyan nincs nagy különbség a két megoldás között (kb. 350 000 vs. 500 000), viszont a szolgáltatás tekintetében meglehetősen.
Egyikünk sem ezüstkanállal a szájában született, a flancolás a lehető legtávolabb áll az életszemléletünktől, szóval nem azért választottuk ezt az utat, mert Demcsák Zsuzsa “Gyermeknevelés sznobéknál” című (kiadatlan) könyvével kelünk-fekszünk, hanem azért, mert ez az út sokkal egyenesebb, mint a másik. Nem kell azon tipródni, hogy most akkor elég lóvé van-e a borítékban Gizikének, vagy az a fintor azt jelenti, hogy felejtsük el a tiszta ágyneműt, és nem kell a folyosón toporogva várni a doktorurat, hogy méltóztasson már ránk szánni tíz percet, hogy a paraszolvenciát a zsebébe csúsztathassuk.
Itt van egy számla, rajta egy kerekebb összeggel, azt kifizeted, és kész. És ez mindenképpen tisztességesebbnek tűnik, mint a másik módszer - legalábbis nekem. Cserébe odafigyelnek ránk, ha vizsgálatra kell menni, nincs várakozás, nem kell egy sima vérvételnél órákat ülni és könyörögni, hogy történjen már valami, a rázósabb vizsgálatokról nem is beszélve, de erről majd később.
Ja, és még egy előny: ha a gyerek sokat hisztizik, vagy éppen az agyamra megy, majd előkapom a számlát, és szépen elmagyarázom, hogy látod, itt van a Millennium Falcon legókészlet, még csak össze sem kell rakni.
