Akkor is van egy titokzatos, láthatatlan kapocs a gyerek lelkében, ha sosem találkoztak, ha másik kontinensen él, vagy nem is lehet tudni, él-e.
Néha az az ember benyomása pszichológusként, hogy a hiányzó apák országában élünk. Persze, a hétköznapi életből vett mintában jobb a helyzet, mint a pszichológiai segítségért fordulók közt. Az, hogy a pszichológusnál milyen sokan számolnak be az apa (érzelmi értelemben vett, vagy tényleges) hiányáról, mutatja, mennyire fontos a jó apa-gyerek kapcsolat a lelki egészséghez.
Bármilyen csodálatos is az anya, nem tud egyszerre anyja és apja is lenni a gyermeknek. Egy szülő nem tud kettő lenni, mert a gyerek számára nem csak a kétszemélyes kapcsolat fontos (azaz, hogy neki milyen a viszonya apával, anyával), hanem az is, amit a szülők között lát. A szülők közötti összhang is hozzájárul ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, és az a képe alakuljon ki, hogy kapcsolatban lenni jó, érdemes.
Másrészt, a fiú számára az apa az, aki igazán hitelesen befogadhatja őt a férfiak közé. A lány számára pedig az első élmény arról, vajon megbízható, érzelmileg megközelíthető-e egy férfi, és ő, mint lány, illetve leendő nő, szerethető-e, fontos-e. Tehát az anya és az apa is kell a gyerek önértékelésének alakulásához, legyen fiú vagy lány, de más aspektusból erősítik meg, mást tükröznek belőle vissza.
Nem mindegy, miért hiányzik az apa, és mit is jelent ez pontosan. Lehet, hogy fizikailag jelen van, érzelmileg viszont nem elérhető. Nincsenek közös, jó élményei vele a gyereknek, nem lehet hozzá fordulni, nem érződik a jelenléte. A másik eset, mikor az apa halott vagy elhagyta a családot.
Önmagában a válás nem jelenti, hogy hiányozna az apa, hiszen, ha kiszámíthatóan, biztonságosan elérhető a gyerek számára, akkor apaként megmarad. Megint más a helyzet, ha egy vagy két nő szabad elhatározásából vállal egyedül, illetve párban gyereket. Ilyenkor, bár nincs tényleges kapcsolat a biológiai apával, mégis lehet a gyermek fejében valamiféle pozitív kép róla, mint a férfiről, aki segített a szüleinek, hogy családdá válhassanak, és hogy ő megszülethessen.
Nehéz eldönteni, lelkileg melyik helyzetet nehezebb feldolgozni: ha meghalt az apa, vagy ha él, de nem elérhető. Az utóbbi a zaklatottabb, lezáratlanabb szituáció, hiszen egy élő apát nem lehet elgyászolni. Az anya szerepe ilyenkor különösen nagy, hogyan kommunikál a gyerekkel az apáról, aki vagy egyáltalán nincs jelen, vagy olykor felbukkan, de nem lehet benne bízni, hogy tartósan részt vesz a gyerek életében.
A legfontosabb, hogy lehessen beszélni az apáról, tehát ne legyen tabu. Hozhatja úgy az élet, hogy ez komoly feladat elé állítja az anyát. Nemcsak a gyereknek fáj a hiány, hanem neki is, legjobb lenne eltemetni a történetet. Márpedig apa van. Paradox módon még akkor is, ha halott.
Valamilyen képe akkor is kialakul a gyereknek arról, miféle ember lehet vagy lehetett az ő apja, ha sosem találkoztak. Elsősorban az anya valós érzelmi viszonyulása, metakommunikatív megnyilvánulásai töltik ki ezt rublikát a gyerekben. Ha az anya haragszik rá, amiért nem vesz részt a gyermek életében, a közös életükben, akkor nem érdemes ezt elhallgatni, mert így a gyerek csak a feszültséget érzi, de nem tud mit kezdeni vele. Szeretne a lelkében egy apát, akinek érthető a története. Erre azért van szükség, mert az ősünk bizonyos értelemben mi magunk vagyunk, gyermekként mindenképp igaz ez (a leválás majd azt jelenti, hogy nem kell, hogy ez a kötelék korlátozzon, megkötözzön minket, hogy ettől függjön, hogyan nézünk magunkra).
Tehát, ha apa rossz, szégyellnivaló, gyűlölnivaló, akkor nehéz a gyereknek saját magával jó viszonyt kialakítania. Hiszen hordozza a vállán ezt a vállalhatatlan apát, aki neki is része.
Másfelől azért is lényeges, hogy érthető legyen az elhagyó apa története is, hogy az az ő története legyen, azaz ne azt érezze a gyerek, hogy belőle hiányzik valami, ami miatt nem érdemes a szeretetre, törődésre. Nem akkor fogja a gyerek elhinni, hogy belőle nem hiányzik semmi, ha az anya ördögi rossznak festi le az apát abban a hiszemben, ha a csemete látja, milyen semmirekellő, tudni fogja, hogy minden rosszért ő a felelős. Akkor lehet helyretenni a kapcsolatot (a kapcsolat hiányát), ha hiteles, hihető, azaz kellően árnyalt az apa története.
Azt is el kell fogadnia az anyának, hogy másvalaki tökéletesen nem fogja apát pótolni. Lehet, hogy jön egy új párkapcsolat, és az a férfi sokat ad a gyereknek, és ez nagyszerű. Az is jó, ha van a családban másik férfi, egy nagypapa vagy nagybácsi, akivel jó a kapcsolat, és sok mindent megadhat a gyereknek, amit egy apától szoktunk várni. De ettől még nem fog eltűnni az igény arra, hogy legyen egy megnyugtató narratíva azzal kapcsolatban, mi van apával.
Ezek nem csereberélgethető szerepek, ezért irreális elvárás anyától, hogy tekintse végre a gyerek az új partnert apának, és ne kérdezgessen a vér szerintiről, hiszen mit számít így, hogy kapott egy sokkal jobbat. Igenis számít, akkor is, ha sosem találkoztak, és másik kontinensen él, vagy nem is lehet tudni, él-e, és ha igen, hol.
Akkor is van egy titokzatos, láthatatlan kapocs a gyerek lelkében, akkor is, ha ez a kapcsolat a realitásban nem létezik. Ne akarja a másik szülő elszakítani ezt a köteléket, mert akkor megoldhatatlan konfliktus elé állítja a gyereket, aki úgyis érez valami nehezen megfogalmazható lojalitást az apja iránt, bármilyen ember is legyen az illető, pusztán azért, mert az apja. Másfelől teljesíthetetlen elvárással találja magát szembe: hogy ez ne legyen neki fontos.
Az anyának is joga van minden sérelméhez, haragjához, elég, ha elfogadja, hogy a gyereknek eközben megvan a saját, személyes benső viszonya apjával, még ha sosem látta, akkor is. Fontos, hogy ezt tiszteletben tartsa, és amellett, hogy őszintén beszélhet érzéseiről, ne várja, hogy a gyerek is ugyanúgy élje meg a kapcsolatot. Legyen szabad mást érezni, és legyen szabad kimondani az érzéseket!
Cziglán Karolina
pszichológus
