Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Minden egyes nyálas szülő-gyerek jelenetnél bekönnyesedik a szemem. Van egy lányom, és örökre a hollywoodi hatásvadászat áldozata lettem? Ez rémes.
Közhely, de mint ilyen, természetesen igaz, hogy a gyermekszülés megváltoztatja az ember gondolkodásmódját, figyelmi preferenciáit: közvetlenül a szülés után evolúciósan kifejezetten előnyös a kicsit szorongó, a gyermek körüli teendőkre szűkült tudatállapot, de az anyák viselkedése a későbbi évek során is gyakran eltér a gyermektelen nőktől és férfiaktól megszokott, racionálisnak gondolt viselkedéstől.
Első pillantásra apróságnak tűnik, amit először magamon érzékeltem, de körbekérdezve kiderült, hogy a kisgyermekes anyukák, mi több, apukák szinte mindegyikét érinti valamilyen formában ez a változás: hogy tudniillik amióta gyerekünk van, egészen máshogy nézzük a filmeket, máshogy olvassuk a könyveket. Különösen azokat, amelyekben gyerekek is szerepelnek. Esetleg baj éri őket.
Negyedórát bőgtem a sorozaton
Eszter egy tízhónapos, aktuálisan éppen fogzó, nyűgös, rosszul alvó kisfiú anyukájaként egy új sorozatot kezdett nézni, amelyet barátai ajánlottak neki, ismerve vonzódását a misztikum és a science fiction irányába. "A baba születése óta az esti sorozatnézés jelentette az egyik kikapcsolódást: amikor Dávid elaludt, mindig megnéztünk egy-egy részt a férjemmel, összebújva a kanapén." - meséli.
"Már korábban is észrevettem, hogy furcsa módon nem tetszenek már a régi sorozataim, olyan is volt, amit szimplán félbehagytam, mert mondjuk túl sok volt benne az erőszak. Ami korábban egyáltalán nem zavart, most meg igen. És akkor elkezdtük nézni A hátrahagyottak című sorozatot - az első rész első jelenetében egy anyuka a kezében egy nyűgösködő, nagyjából nyolc hónaposnak tűnő kisfiúval a kezében próbál egyszerre telefonálni és a mosodát intézni. Mondanom sem kell, totál együttéreztem vele, iszonyú idegesítő tud lenni egy folyamatosan kézben lévő, nyűgös kisgyerek. Ezután beteszi a babát a kocsiba a gyerekülésbe, ő is beül a kormány mögé, hátranéz, és a gyerek már nincs ott, egyszerűen eltűnt. Na, hát én, aki sohasem sírok filmeken, itt elkezdtem zokogni, és teljesen vigasztalhatatlan voltam, legalább negyed óra hosszat bőgtem, szegény férjem csak ült mellettem. Néha adott egy zsepit, de szerintem nem igazán értette, miért hajtogatom sírva, hogy 'eltűnt a babája!!!' Igazából én sem értem. Persze, lehetne holmi hormonokra fogni, de szerintem majdnem egy évvel a szülés után már nincs akkora hormonvihar az emberben. Gyanítom, hogy mostantól örökre 'így maradok'..."
Szülőként nem tudtam kivonni magam
András a kérdés hallatán máris bosszússá válik: nemrég látta a Csillagok között című sikerfilmet, amely alapvetően nem tetszett neki, hatásvadásznak tartotta az érzelmes apa-lánya szálat. "Az volt az érdekes, hogy miközben néztem a filmet, kifejezetten bosszantónak tartottam, hogy telepakolják érzelmes jelenetekkel, nyilvánvalóan azért, hogy az izgalom és a látvány mellett néha egy kicsit sírjon is a néző. Nagyon profin adagolták mindezt, de annyira direkt módon, ami már idegesített. Ezt gondolta a racionális, filmkritikus agyam a moziban. És közben, basszus, minden egyes nyálas apa-lánya jelenetnél bekönnyesedett a szemem. Mostantól ez már mindig így lesz? Attól, hogy van egy kislányom, a hollywoodi hatásvadászat áldozata lettem? Ez rémes."
Ernő és Zsuzsa szintén "kislányos" szülők, a két éves Mónit nevelik. Ők egy nemrég egy számos díjat nyert filmdráma kapcsán keveredtek vitába a barátaikkal. "A Filoména című filmet néztük nagyobb társasággal. ez egy filmdráma, ami arról szól, hogy Filoménát elszakítják két éves kisfiától, és később, idős korában megpróbálja megkeresni. Nem annyira érzelmes film, van benne jelentős társadalom- és egyházkritikai szál is, szóval nem sírós, inkább elgondolkodtató. Kiváló darab. Szerintem és a férjem szerint. A társaságunkat ugyanis teljesen megosztotta a film, és teljesen egyértelmű módon: akiknek volt gyereke, azoknak tetszett, a gyermektelenek pedig érdektelennek, hatásvadásznak titulálták. Nagyon furcsa volt látni mindezt: gyermektelen barátainkat egyszerűen nem kötötte le már az alapkonfliktus sem, nem érintette meg őket az, hogy valakinek elveszik a gyerekét és keresi. Míg minket és a baráti körünkben lévő másik szülőpárt tökéletesen bevont, egyáltalán nem tartottuk érzelgősnek. És egyébként simán el tudom képzelni, hogy ha Móni születése előtt nézem meg a filmet, akkor szimplán nem érdekelt volna engem sem. Nagyon durva, mennyire megváltoztatta a gyerek az ízlésemet, és a férjemmel ugyanez a helyzet."
Mostantól máshogy látjuk a világot
A szakemberek megerősítik a leírtakat: Daniel Stern, csecsemőkutató és pszichológus szerint az anyák figyelmi preferenciája a szülés körül megváltozik, és bizonyos fokig örökre úgy is marad: a világ eseményeit mostantól fogva "szülő-szemmel" értékelik. szülőként jobban odafigyelünk a gyermekekről szóló hírekre, történetekre, beleértve valóságot és fikciót is, de jobban hat ránk a cuki kisgyerekekkel telepakolt reklám is.
A szülők a gyerekekhez csak lazábban kapcsolódó híreket is hajlamosak máshogy hallgatni, értelmezni - egy-egy árvíz vagy légikatasztrófa során gyakrabban jut eszükbe, hogy az áldozatok mind valakinek a gyerekei, anyukái vagy apukái, és ugyanez vonatkozik a fiktív történetekre is. Természetesen ezt egyáltalán nem kell veszteségnek megélnünk: inkább arról van szó, hogy az emberi élet során megtapasztalható érzésvilágból most már többet élünk át, képesek vagyunk a szülő-gyermek kapcsolatról szóló történetekkel mélyebben empatizálni, ezzel egy nagyobb szeletét látjuk a világnak, mint korábban.
Ha pedig sajnáljuk, amiért régen rajongtunk a zombihorrorért, most meg egyenesen rosszul vagyunk tőlük, gondoljunk arra, hogy a szülői lét ennél nagyobb áldozatokat is követel.
Önök hogy vannak ezzel? Ki kellett dobni a Stephen King-összest? Máshogy nézik a filmeket, máshogy olvasnak, amióta gyerekük van?
