Mosolygós, magabiztos lányos anyukából állandóan résen lévő nőstény oroszlánná változtam. És így is mindig egy lépéssel előttem jár.
Mielőtt megszületett a fiam, egy röpködő copfú, békésen szemlélődő kislány magabiztos anyukája voltam. A szituációk és a reakciók ismerősek voltak, vagy legalább is át tudtam őket érezni, valahol mélyen bennem rejtőzött a tudás, hogy mit, hogyan kell jól csinálni.
Aztán megszületett a fiam, ami, ha nem is példátlan, de meglehetősen szokatlan volt a mi családunkban. Már babaként is egészen más volt, mint a lányom, de hát mindenki más, nem? Akkor fogtam először gyanút, hogy ez nem lesz ugyanaz, amikor a járni még nem tudó gyerek emelvényt épített, amire felmászott, hogy elérje a szerintem „biztos helyre” dugott nagykést.
Azóta a helyzet csak fokozódik, a fiam mindig egy lépéssel előttem jár, én pedig mosolygós, magabiztos anyukából egy állandóan résen lévő nőstény oroszlánná változtam. Szerencsére nem vagyok ezzel egyedül, szintén fiúgyerekes barátnőimmel vihogva meséljük egymásnak, hogy milyen szituációkba kevert minket a gyerek, és józaneszünk maradványait még megőrizve konstatáljuk, hogy milyen változásokat okozott a jellemünkben az a tény, hogy fiunk van.
Mielőtt fiam lett, soha nem gondoltam volna…
…hogy aprócsavaros tárgyakat fogok vásárolni kizárólag azért, hogy legyen mit szétszerelnie
…hogy a mosás előtt kiürített zsebekből mumifikálódott gilisztát és meztelen csigát fogok kiszedni (igen, sikítottam)
…hogy anyai pályafutásom csúcsa, a legnagyobb hőstett, amit a gyerek büszkén mesél az, hogy a bili tartalmából kimentettem az üveggolyót
…hogy kátyúzást végző munkásokkal kezdek tárgyalásba a hangos és ordenáré bűzt okádó aszfaltozó gép mellett, hogy lassabban dolgozzanak, hogy még itt legyenek, mikor visszaérek a kisfiammal
…hogy minden egyes szembejövő traktorra és homlokrakodóra zsigerből felkiáltok majd: „figyeld, de vagáááány!”, függetlenül attól, hogy ki van velem.
Tudják folytatni a sort?
