Úgy kezdődött, hogy a gyerek benevezett egy iskolai szervezésű háziversenyre. Az ilyesmit elég lazán kezeljük itthon, nem ártjuk bele magunkat egymás ügyeibe: ő nem ír helyettem posztokat, én meg nem matatok bele az iskolai dolgaiba, fő az önállóság (egészen addig, amíg láthatóan rendben megy minden). Versenyezzen, hajrá, sok sikert hozzá.
Akkor kezdtem gyanút fogni, amikor az egyik, szintén nem kimondottan aggodalmaskodó anyuka felvetette: mégis, hogyan akarják biztosítani a fair play-t egy háziversenyen? Mert hát itt mindenki csal, ha van rá lehetősége. Oké, ő személy szerint igyekszik megállni, hogy ne segítsen a gyereknek, de mi a garancia, hogy a többi szülő is ilyen emelkedett szellemben áll hozzá?
Biztos, hogy mindenki megérti: nem az a fontos, hogy az ő gyereke győzzön minden áron, hanem hogy próbálkozzon, csinálja, megmutassa, mit tud? Nem az történik-e, hogy felhorgad apuban a versenyszellem, mindent bele, ide azt az aranyérmet, a többi, tisztességesen versenyző gyerek meg csalódottan hüppög majd a végén?
Még a kérdést is megmosolyogtam. Biztos voltam benne, hogy úgyis győzni fog a szülőkben a lustaság, tekintve, hogy a dolognak semmi tétje, éppen ezért kiváló lehetőség, hogy korlátlanul kibontakozzon a gyerekben rejlő tehetség. És akkor megérkeztek a feladatok, és a kölyök arcára ráfagyott a mosoly. Csupa olyan feladat, amiben gyakorlatilag labdába sem tudott rúgni.
Gyors helyzetelemzés után arra jutottam, hogy itt két lehetőség van. Az egyik, hogy felajánlom neki, hogy hagyja az egészet a csodába, akkor se lesz semmi baj, ha ezt most passzolja. A másik lehetőség pedig, hogy nekiállok, és megcsinálom én. A gyerek arca földerült, és onnantól kezdve estéken át készíthettem a lelkesítő figyelme és bíztatása mellett az általános iskolai háziversenyének a feladatait.
Szerencsére idő közben az ő fantáziája is beindult, és mondhatom, elméletben elég sokat hozzátett a probléma megoldásához. Akkor talán már vissza is adhattam volna neki a feladatot, csakhogy úgy belelkesedtem, hogy – értsék meg – muszáj volt befejeznem. A pályamunkát postára adtuk, és várjuk az eredményt, én egy kicsit izgatottabban, mint a gyerek. Csak hát nem vagyok meggyőződve róla, hogy jól van ez így. Az elején még csak neki akartam segíteni, a végére viszont ambícióim lettek.
Nem vagyok egyedül a dilemmámmal, éppen tegnap mesélte egy barátnőm, hogy a gyereknek (hét éves, lány) madáretetőt kellett barkácsolnia. Együtt csinálták, a barátnőm nagyon igyekezett mindent olyat részfeladatot a gyerekre bízni, amit az képes elvégezni, és végül született egy olyan végeredmény, ami egyfelől madáretető, másfelől nem ordít róla, hogy egy 37 éves készítette, aki nagyon odatette magát. Aztán a gyerek csalódottan jött haza, az ő madáretetője volt a legbénább, a többi szülőnek nem voltak ilyen aggályai, és mindenki hiperszuper, csilivili cuccukat vitt be.
Vagy a másik ismerős, akik azt kapták feladatként, hogy írja fel a gyerek egy héten keresztül reggel-délben-este, hogy milyen az idő. Hány fok van, fúj-e a szél és mennyire, van-e csapadék, és ha igen, akkor milyen. Ki végzi a feladatot? Nyilván anya (és az internet).
Harmadik ismerős, rutinos már, síszünet előtt még rákérdezett a tanárnőnél, kap-e valamilyen házifeladatot a szünetre, a tanár pedig mosolyogva nyugtatta meg, hogy nem, most nyugodtan pihenhet ő is egy kicsit.
Önök készítettek már el iskolai feladatot a gyerekük helyett, „mindegy, csak meglegyen valahogy” alapon? És olyan volt már, hogy kicsavarták a gyerek kezéből a tennivalót, mert jobban tudták? Levélgyüjtemény megvolt már?
