Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hetek óta tudtam, hogy jön az elkerülhetetlen. Amióta Gréta lányom látta a hatodik Csingiling előzetesét, egyértelmű volt, hogy meg kell néznünk.
Csingiling és a Soharém legendája
Hetek óta tudtam, hogy jön az elkerülhetetlen. Amióta Gréta lányom látta a hatodik Csingiling, a Soharém legendájának az előzetesét, egyértelmű volt, hogy ezt a részt is meg kell néznünk. Meglepetés volt, azt hitte, hogy boltba sétálgatunk a pécsi plázában, majd mikor ráfordultunk a mozi lépcsőjére, csak annyit mondott: köszi! Most egy pár napig bármit kérhetünk tőle.
Egy ötéves lánynak ez a film jár, gondoltam moziba menet, és utána sem változott a véleményem. A Csingiling-filmeknek ugyanis ugyanaz az előnye, ami a hátránya: bejáratott brand érvényes a szerkezetére és a körítésére.
Így ha bejöttek az eddigi részek, ezzel sem nyúlhatunk mellé. A színes cukros tündérföldön a jól bevált alapmotívumot konvertálják. Minden epizódban van egy kíváncsi tündér, aki a szívére hallgatva addig kerülgeti a felesleges tilalomfákat, amíg azok az egész tündérközösség fejére dőlnek, de csak hogy ebből valami új, jó dolog süljön ki.
A most főszereplővé előlépő Állattündér (maradhattak volna az eredeti Fawn-nál, de működik a filmben használt Gida is) folyamatosan olyan állatokat kezd el titokban gondozni, akik veszélyt jelentenek a tündérekre. Már éppen levonná a következtetést, és szabálykövető, minta tündérpolgárrá válna, aki az eszére is hallgat, amikor találkozik a tündérlegendákból ismert Soharémmel.
Róla a tündérkönyvek azt tartják, hogy ezer évente felébred álmából, és elpusztíthatja a tündérek világát. Gida persze érzi, hogy ez a fura teremtmény nem az az apokaliptikus szerzet, és hiperaktív etológusként próbálja bebizonyítani a megérzését. A többiek érthető módon kétkedve fogadják Gida céljait, ráadásul Nyx, az Őrzőtündér azonnal levadászná a szörnyet, hogy megmentse ezzel a tündéreket.
A történet mellett a cukros világé a hangsúly, és ez is működik: a vizuális paradicsomban Joel McNeely zenéjére a néző rákerül az édes-bájos, tündérporos hullámvasútra, ami még a Szomszédok elégedetlenkedó Etusát is leigázná. Aki hallotta már gyermekei filmnézése közben a Micimackó és a Zelefánt, a Mulan 2 vagy bármelyik Csingiling dalait, az tudja, miről beszélek, itt egy kis ízelítő. Ráadásul ebben a szériában – a hangulat mellett – tényleg van szerepe a zenének, odafigyelnek a dalszövegekre, és azok pontosan leírják a film lényegét. Például: "Az, aki bátor, boldogan él ... szabadon élj, hogy önmagad légy!”
A rendezőváltás kissé meglepő, de az ismeretlen Steve Loter eddig is rajzfilmsorozatokkal tűnt ki (például a Happy Monster Banddel), és a forgatókönyvírókkal már összeszoktak, a Madagaszkárban és a Kim Possible-ben is (Kis tini hős) dolgoztak együtt.
Szegény Soharém külsője szinte az egyetlen gyenge pontja a filmnek. Mintha őt külön leadták volna egy kevéssé profi alvállalkozónak, aki otthon a pincestúdiójában összeeszkábált egy olyan szörnykreatúrát, amibe beintegrálta a Croodék, a Szörnyegyetem alakjait, és az 1984-es Végtelen történet Fuhur sárkányát, a hangnál meg rákattintott a Chewbacca alkalmazásra.
Összességében maximum azt hiányolhatjuk, hogy nem annyira kreatív a pálya, ahogy száguld a film tündérhullámvasútja. A végére azonban helyére kerül a történet és teljessé válik. Mindezt úgy, hogy itt az előző résszel, a Kalóztündérrel ellentétben nem egy össztündéri Super Bowl döntővel kápráztatják el a nézőt, hanem egy megható és kedves búcsújelenettel. A reménytelen reménykedéssel.
Szóval a film működik. Gréta imádta. Azon már meg sem lepődtem, hogy ismét elővetette este a Csingiling ruháját. Ahogy a héten az ovifarsangra sem kérdéses, hogy minek öltözik.
