Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gépre ömlesztett többezer fotó semmire sem jó. A scrapbookosok a családi fotókat már-már életformaszerűen rendezik szebbnél szebb albumokba.
Gyerekkoromban évente nagyjából tíz fotó készült rólunk. Mind megvan, anyukám dobozba gyűjti őket. És van egy féltve őrzött fotóalbuma is, amibe minden évről bekerült két fénykép.
Amióta a fényképek digitálisan készülnek, naponta lövünk a gyerekeinkről tíz fotót. Elég, ha cukin, elmélyülten néz egy falevelet, előkapjuk a telefont és kattintunk. A képeket jó esetben még letöltjük a számítógépünkre, esetleg egyszer, valamikor még le is válogatjuk – hogy soha többé ne vegyük elő, és egy porosodó merevlemezen álljanak az idők végezetéig. Erre a jelenségre adtak frappáns választ a scrapbook-osok, akik a családi fotókat már-már életformaszerűen, folyamatosan rendezik szebbnél szebb albumokba.
Csizmadia-Fáth Edit a harmadik kislányával volt éppen GYED-en, amikor először találkozott a scrapbook-kal. Azóta a családjuk életének minden momentumát lefotózza, és az elkészült fényképekből scrapbook-okat készít. Edit azt mondja, ezeket az albumokat biztosan kézbe fogják venni évtizedek múlva is. A családja, a barátai mindig szívesen lapozgatják – van is rajtuk bőven mit nézni.
A scrapbook az emlékmegőrzésnek egy különleges formája – tartja Edit. Fontos, hogy egy album szép legyen, de legalább ilyen fontos, hogy képes legyen visszaadni a hangulatot, amelyben a fotó készült. A felhasznált anyagok, díszítőelemek, a kommentárok mind-mind erre szolgálnak, egyáltalán nem öncélúak. Ahogy az erre fordított idő, energia sem az – tartja a most már négygyermekes édesanya.
Edit egyébként lelkesen népszerűsíti, tanítja is a scrapbook-ozást. Azt mondja, nagyon sok nő, különösen a családosok szeretik ezt csinálni, mert egyszerre hobbi, alkotás és kikapcsolódás. Ugyanakkor a végeredmény, egy már-már művészien kidolgozott fotóalbum örök emlék a családnak, és nagy büszkeség a készítőjének. És persze nincs olyan gyerek, aki ne szeretné magát viszontlátni ilyen körítéssel.
Edit másoknak is készít albumot, hiszen sokan vannak, akik kétbalkezesnek érzik magukat, de szeretnének egy szép fotókönyvet. A megrendelői egyébként általában hamar felbátorodnak, és szintén elkezdenek scrapbook-ozni, saját maguk feldolgozni a családi fotókat– mondja az üzletasszonnyá avanzsált scrapper anyuka. „Én erre csak bíztatni tudok mindenkit” – tette hozzá Edit.
A scrapbook-os közösség élete elsősorban az interneten szerveződik – kisgyermekes szülők ritkán érnek rá a hobbitársakkal összejönni. Sokan közülük még soha nem találkoztak, de a feldolgozott fotókról jól ismerik egymás családját. Tudják, hogy milyen volt a gyerek szülinapi tortája, mekkora tócsában tapicskolt a katicás gumicsizmában, és mi minden történt, amikor hordozókendőbe rejtett babával végig mentek az Országos Kéktúrán.
A scrapbook-osok már-már egy szubkultúrát alkotnak Magyarországon. Az a menőbb, aki minél látványosabb, új, eddig még nem látott technikát alkalmaz az albumaiban. Megmutatják egymásnak a műveiket, ötleteiket, a technikákat, és cserélgetik egymás között az anyagokat, beszerzési forrásokat. Edit szerint sok anyukát mentett már meg ez a hobbi, az alkotás a depressziótól, főleg amikor már sokadig gyerekükkel vannak otthon folyamatosan.
