Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Miért kértem epidurált, túl sok/túl kevés ideig szoptattam, miért sütöttem csokitortát az első szülinapra – a megbánható dolgok listája végtelen.
A férjem egyik kedvenc, hatvan év körüli nagynénje szinte minden találkozásunk alkalmával elmondja, mennyire helyesli, hogy szoptatok, és hogy ő mennyire megbánta, hogy annak idején a védőnő tanácsára nyolc hónaposan elválasztotta a fiát. Nem kellett volna hallgatnia rá, bárcsak tovább szoptatta volna! A második fiánál már okosabb volt, a megérzéseire hallgatott, őt tovább is szoptatta. A jelenleg kora negyvenes éveit taposó elsőszülött fiú esetében így ránézésre semmi jele annak, hogy kárára vált volna a korai elválasztás: egészséges, mi több, kifejezetten jóképű, jelenleg stabil párkapcsolatban él. A néni mégis valahogy azóta is nagyon bánja ezt a dolgot.
Kicsit odafigyelve, anyákkal beszélgetve hamar feltűnik, mennyi hülyeség miatt bírnak bűntudatot érezni, mennyi apróságot megbánnak. A túl rövid szoptatást, a túl hosszú szoptatást. Azt, hogy beadták bölcsibe, azt, hogy nem adták be. Külső szemlélőként ezek időnként jelentéktelen dolgok – az egyik barátnőm hetekig bánkódott, amiért csokitortát adott a gyerekének egyéves szülinapjára, igaz, hogy csak nagyon picit evett belőle, de aznap éjszaka igen rosszul aludt a kislány. Nem lett volna szabad ilyen felelőtlenül viselkednie. Hogyan is gondolhatta.
Mégis, miket szoktunk megbánni? Számomra úgy tűnik, mindent és annak az ellenkezőjét is. Kezdjük eleve a terhességgel: én egyetlen dolgot bánok az egésszel kapcsolatban, azt, hogy túl sokáig dolgoztam. Akkor úgy éreztem, csalás lenne betegállományba menni, hiszen nem vagyok beteg, a pénzre, amit megkeresek, szükség van, a munkahelyem pedig nyilván összeomlana nélkülem. Most nem gondolom, hogy a komplett terhességemet végig kellett volna heverésznem, ugyanakkor nyolc hónapos terhesen a cseppet sem stresszmentes munkakörben hősködni teljesen felesleges volt. Abbahagyhattam volna mondjuk a hetedik hónapban a melót, és olvashattam volna, sorozatokat nézhettem volna, alhattam volna vagy elutazhattam volna a férjemmel még utoljára kettesben romantikázni valami nyugis helyre. Persze, lehet, hogy akkor ezeket bántam volna meg.
Az interneten külön fórumok foglalkoznak a szülés közbeni fájdalomcsillapítás kérdésével, vagyis azzal, hogy megbántad-e az epidurált? Vannak, akik rettenetesen bánják, mert esetükben jól és sokáig hatott a cucc, és alig valamit éreztek a fájásokból, így távolinak, nem teljesnek tűnik az élmény. Nem megfelelő időpontban beadva fájásgyengeséget is okozhat és ez ritka esetekben végül császármetszés indikációja is lehet, ezen is lehet bánkódni. Vannak, akiknek szörnyű fejfájást okozott a szülést követő napokban, beárnyékolva ezzel az első pár nap örömét. Részemről egy percig sem bántam meg: a tizennyolc óra vajúdásból nagyjából egy óra hosszat hatott, utána már nem, és abban az egy órában pont annyit tudtam pihenni és erőt gyűjteni, amennyire szükség volt a további küzdelemhez.
Lehet bánkódni azon, hol szült az ember, talán másik orvost kellett volna választani, vagy másik szülésznőt, vagy másik kórházat, mert itt nem voltak kedvesek, ott magunkra hagytak, amott meg pont hogy nem voltak hajlandóak magunkra hagyni, hanem egyfolytában beavatkoztak, monitoroztak, cukros infúziót folyattak, sürgettek. Amy itt éppen azon bánkódik, hogy édesanyja nem volt jelen a szülésénél, de olyat is hallottam már, amikor a szülő nő megbánta, hogy anyját és nem inkább a férjét hívta be magához (a legtöbb magyar intézményben egy plusz főt vihetsz a szülőszobára, az egész családot nem). Meg lehet bánni a névválasztást, és ha erre komolyabban rápörgünk, az senkinek sem kellemes: ha nem szeretjük a gyerekünk nevét, jó eséllyel nem fogjuk a nevén szólítani, vagy csak akkor, ha haragszunk rá, és ha jókedvünkben, szeretettel majmocskának hívjuk, dühösen meg Istvánnak, akkor valószínűleg ő sem fogja szeretni a nevét.
A szülés utáni időszak, a kisgyerek nevelése is teli van csapdákkal. Kérdésünkre Zsófi, két kisgyermek édesanyja az alábbiakat írta: „Én a kisfiammal kapcsolatban azt hiszem, azt csinálnám másképp, hogy figyelmeztetném magam, hogy növekszik a gyerek, már nem baba. Nagyon sokáig - talán még most is egy kicsit - nem alkalmazkodtam ahhoz, hogy ő is érik, azaz nem is kell úgy kezelni már, mint egy babát: nem kell rögtön minden igényét kielégítenem, nem kell azonnal, mindent félretéve ráfigyelnem. Ez nyilván adódott abból is, hogy nem volt még kistestvére meg talán abból is, hogy nekem nem nagyon volt segítségem, ezért mindig a legkisebb ellenállás felé mentem. De talán még nem késő, sokat formál rajta az, hogy született egy kishúga, meg az is, hogy most már nem vagyok annyira azonnali reagálású. De ezek persze csak elméletek, lehet, hogy mivel nagyon intenzív gyerek, alapjában véve nem lett volna így sem, úgy sem lényegesen másabb.”
Noémi, egy ötéves kislány anyukája a szoptatást csinálná máshogy: „Én azt sajnálom nagyon, hogy nem mertem igény szerint szoptatni, hanem próbáltam menetrendet tartani. Ez persze csak az első évre igaz, de akkor sem úgy kellett volna, utólag így gondolom.” Erzsi gyermekei már felnőttek, negyvenes éveiket tapossák – ő először azt válaszolja, semmit sem bán, de ahogy tovább faggatom, azért eszébe jut pár dolog: a második gyermekét jobb lett volna tovább szoptatni, ugyanakkor ez nem rajta múlt, akkor nagyon stresszteli élethelyzetet éltek át, férjét baleset érte, és a baba hat hónapos korában elapadt a teje – talán az idegeskedés miatt. Ha valamit máshogy csinálhatna, akkor megpróbálna első gyermekével tovább otthon maradni: két éves korában visszament dolgozni teljes munkaidőben, pedig jó lett volna még egy évet a kicsivel tölteni: visszatekintve nagyon rövid az az idő, amit a gyerekeivel tölthetett, igen hamar felnőnek és utána már csaka barátaikkal akarják tölteni a szabadidejüket, kevésbé az anyukájukkal.
Kati az ikrei születését közvetlenül követő időszakot kezelné szíve szerint máshogy: „Nekem nincs nagyon rálátásom még a dolgokra, hiszen még alig múltak egyévesek, de azt tudom, hogy az elején rettenetesen feszült voltam, merev is, abban, hogy csak a gyerekek körül forgott minden gondolatom, és ha valaki nem pontosan úgy csinált valamit, ahogy én jónak láttam, és azonnal, akkor tiszta ideg voltam. Olyanokra gondolok, hogy például a férjem játszott a babával, és nem sitty-sutty tette tisztába, mint én. Meg állandóan hülye dalocskákat énekelgetetett! És igaziból tudtam, hogy ezek jó dolgok, és hogy én vagyok idegbajos, de nem tudtam változtatni rajta, maximum igyekeztem valamelyest visszafogni magam. Jó lett volna ezt elkerülni. De sajnos azt hiszem, ha most ugyanabban a helyzetben lennék, valószínűleg ugyanúgy érezném magam.”
Az utóbbi véleményhez magam is tudok csatlakozni: az első gyerek megszületésekor valamiért minden apróság rettenetesen fontosnak tűnt, és életbevágó volt, hogy minden flottul menjen. Holott, ne áltassuk magunkat, igazából nincs _akkora_ jelentősége, hogy öt vagy hat hónaposan kapja meg a baba az első kávéskanál sütőtökpüréjét. Hát dehogynincs, háborodnánk fel, hiszen időben meg kell kezdeni a hozzátáplálást, mert később már nehezebben fogad el új ízeket, cicfüggő lesz, sohasem tudjuk leválasztani az anyamellről, még később meg válogatós, finnyás gyerekké válik. Dehogynincs, háborodnánk fel, hiszen pontosan hat hónapos korig kell kizárólagosan szoptatni a WHO is megmondta, máskülönben valamivel gyakoribbak a hasmenéses fertőzések, különösen, ha fejlődő országban élünk. Mindennek utána kell nézni, mindent jól kell csinálni, hiszen rajtunk, vagyis az anyán múlik a gyermek későbbi testi és lelki egészsége, az allergiás betegségek gyakorisága, a későbbi elhízás és az ebből adódó betegségek kockázata, a gyermek kötődési stílusának kialakítása, és most komolyan, ki akar asztmás, túlsúlyos, bizonytalanul kötődő gyereket, na ugye.
Természetesen a terhességen és a gyermeknevelésen kívül is számtalan egyéb dolgot megbánunk, máshogy csináltunk volna az életben. Ezeken azonban érdemes csupán korlátozott ideig rágódni. Gondoljuk át, ha rossz döntést hoztunk, tanuljunk belőle, vonjuk le a következtetéseket, ha kell, szomorkodjunk miatta. Nyugodtan sirassuk meg az elvesztett szülésélményt, ha bánjuk az epidurált, de ne engedjük, hogy apróságok beárnyékolják, meghatározzák gondolkodásunkat. A sok megbánás és az ezekben való fürdőzés egyenes út a folyamatos bűntudathoz, önostorozáshoz – kezeljük tehát helyén a hibáinkat, és ha levontuk a következtetéseket, akkor engedjük el a témát. Valójában pontosan tudjuk, hogy nem attól lesz valaki rossz anya, hogy epidurállal szül, családi ágyban alszik vagy felelőtlenül csokitortát süt. Ne rágódjunk azon hatvanévesen, hogy hány hónapig szoptattunk. Nem érdemes.
Ön megbánt valamit a terhességével, szülésével, gyermekneveléssel kapcsolatban? Túl keveset szoptatott, túl sokat dolgozott? Vagy épp ellenkezőleg? Sokat rágódik rajta? Valóban fontos?
