Ön mit mesél a gyereknek a viselkedésével?

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Minden lelki gyötrelem mögött egy el nem mondott mese rejtőzik – írja dr. Kádár Annamária Mesepszichológia 2. című könyvében.

Két évvel ezelőtt, amikor az őszi könyvipac roskadásig telt önsegítő könyvekkel és szinglis-nyaralós csajregényekkel, igazi felfrissülést jelentett dr. Kádár Annamária pszichológus és egyetemi adjunktus Mesepszichológia című kötete. Az erdélyi magyar szerző egyik percről a másikra a sztárpszichológusok sorába lépett, a könyv heteken át vezette a sikerlistákat, érzelmi intelligencia-tréningjei és előadásai pedig teltházzal zajlottak országszerte.

Dr. Kádár elmélete szerint minden mese metamorfózis-történetet foglal magába, így tanítanak minket arra, hogyan válhatunk magunk is jobb emberré. Ezen a héten jelenik meg a könyv második része – amely a korábbi kötethez hasonlóan a “lélek-mélybúvárkodás” mellett érzelmi intelligencia-fejlesztő meséket is felsorakoztat. A meseterápia mibenlétéről és működéséről itt írtunk már korábban.

Életmese-mondás a nap 24 órájában

Dr Kádár Annamária a Mesepszichológia első részében a mese szerepére, az életkori sajátosságoknak megfelelő meseválasztásra és a mese érzelmi intelligencia fejlesztő hatására koncentrált, míg a második részben a szülő-gyermek kapcsolat útvesztőit, azokat a "kényes" nevelési helyzeteket vizsgálja, amelyekben csak a hiteles szülői jelenlét hozhat valódi megoldást.

“A mese az én megközelítésemben nem csak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is - a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal” – véli a szerző, aki szerint a népmese optimista életfilozófiája is akkor lesz igazán gyümölcsöző a gyermek életében, ha azt az édesanya és édesapa saját életmeséje is alátámasztja, hitelesíti.

Az ön meséi inspirálóak?

De mégis hogyan hatnak egy gyerek jellemfejlődésére a környezete “életmeséi”? Dr. Kádár meglátása szerint a csoda a mesében csupán egy fordulat - ahhoz, hogy megtörténjen, a mesehősnek sikeresen végig kell mennie a szükséges lépéseken: komfortzóna elhagyása, életbátorság, perspektívaváltás, rugalmas alkalmazkodóképesség, lassú haladás, erőforrások feltérképezése és kitartó küzdelem.

“Amenyiben megkérdeznénk egy mesehőst, azt mondaná, hogy ő csak elindult, és tette a dolgát a legjobb képessége szerint. Ha csak a végeredményt néznénk, azt látnánk, hogy egyszer elindult a szegénylegény, és láss csodát, az övé lett a királylány, sőt a fele királyság is. De mennyi próbálkozásba, útkeresésbe, kitartó küzdelembe és önzetlen segítségbe került, amíg eddig elért! Hányszor, de hányszor adhatta volna fel, és mégsem tette!” A Mesepszichológia második kötete arra inspirálja a szülőket, hogy a hétköznapi mókuskerékből kiszakadva igyekezzenek hasonlóan inspiráló, ösztönző, lelkesítő történeteket “írni” a mindannapok során.

Nem "megjavítani", hanem meghallgatni

Kádár Annamária iskolapszichológusként is komoly tapasztalatokat szerzett, pályája során pedig észrevette: a gyermek tünetei mögött mindig ott rejtőzik az ő egész meséje - nemcsak az, ami eddig történt vele, hanem a szeretetvágya, elfogadás iránti igénye, álmai, kívánságai és sérelmei, szorongásai, félelmei is. “Minden gyermek nemcsak adottságaiban egyedi, hanem abban a különleges módban is, ahogyan szemléli és értelmezi a világot. Ha türelmesen kivártam, hogy szavaiból, gesztusaiból, tonalitásából kibontakozzon ez a történet, akkor lassan megnyílt, és együtt írhattuk át az életmeséjét úgy, hogy az a továbbiakban támogassa, ne pedig akadályozza őt” – mondja a szerző, aki szerint a gyermek viselkedésproblémája mindig csak a jéghegy csúcsa, és ha szűklátókörű nevelőként, pedagógusként csak ezt próbálja értelmezni valaki, biztosan nem talál valódi megoldást. A “megjavításra” való törekvés helyett őszinte kíváncsiság kell ahhoz , hogy kiderüljön, mitől olyan, a gyerek, amilyen. Ez az ő története, vagyis a saját életmeséje.

Mesélve nevelni - önmagunkat és másokat

Ahogy gyerekként, úgy szülőként is - illetve bármilyen "nevelés" során is - a magunk történeteit meséjük el: “Ebben a mesében helyet kapnak a szorongásaim, félelmeim, kétségeim, ugyanakkor az erőforrásaim, álmaim, vágyaim, céljaim is. Tetteimmel mesélem el, hogy miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben - és azt is, hogy mikor adom fel. Ez a hitem vagy hitetlenségem története is. Megbízom-e abban, hogy egészséges gyermekem képes a saját tempójában fejlődni, vagy szorongok, hogy versenyhátrányba kerül a többiekhez képest, ezért programszerűen fejlesztem őt? Képes vagyok-e a problémás helyzetekben nyitottan figyelni és rugalmasan alkalmazkodni, vagy mereven ragaszkodom ahhoz, amit egyszer elhatároztam?” – teszi fel a kérdéseket a szerző, aki szerint a gyermeknevelésről vallott gondolataink, a nevelésben alkalmazott módszereink mind-mind minket “mesélnek” el. Mi több, a kötet rámutat, hogy egy-egy nevelési probléma kapcsán legtöbbször a gyermek viselkedésére fókuszálunk, azt szeretnénk megváltoztatni. Ez is rólunk mesél: melyik az a konfliktushelyzet, ami drámai feszültséget okoz bennünk, és mit kezdünk vele, hogyan reagálunk rá.

Kádár Anna szerint a gyermekek bámulatos pontossággal mutatnak rá arra, mi az saját magunkban, amin dolgoznunk kell. A velük kapcsolatos nehézségek jelzések - és egyben lehetőségek is a továbblépésre –, hiszen minden “viselkedési probléma” valójában útmutató: a gyerekek ezekkel hívják fel a figyelet arra, hogy miben kell változnunk, fejlődnünk.

Minőségi együtt töltött idő = minőségi változás a szülő-gyerek kapcsolatban

Kádár azt vallja: ha engedjük, hogy a gyermekünk átírja a történetünket, a folyamatban mi válunk tanulóvá. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha valaki elég időt, energiát, és figyelmet szentel a gyermekének. A Mesepszichológia 2. tehát tényleg mindenkinek, de talán elsősorban azoknak szól, akik folyton rohannak, de gyakran már arra sem emlékeznek, hová tartanak. “Azt, aki időnként csendben ül, a felhőket nézegeti, vagy hallgatja, hogyan nő a fű, ma tétlen mihasznának tekintik, és azt sugallják neki, hogy szégyellje magát, gyorsan csinálnia kellene már valamit. Én azonban Eric Frommal értek egyet, aki azt állítja, hogy a koncentrált elmélkedés a legmagasabb rendű tevékenység, amely csak a belső szabadság állapotában lehetséges. Ettől ma mintha nagyon eltávolodtunk volna” – írja a kötetben.

A könyv arra “nevel” nagyokat és kicsiket, hogy kármilyen erővel próbál is minket a világ belekényszeríteni a folyamatos rohanásba, időről időre tudatosan szakítsuk ki magunkat belőle. A szülő-gyermek kapcsolat épp ezekben a szünetekben épül a legtöbbet.