Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szülőként a legfontosabb, hogy bármi történt is, minden más szempont fölött vele legyünk szolidárisak! Ez nem elkényeztetés, így tanulja meg, mi a jó!
Van olyan szülő, aki nehezen húzza meg a határt gyermeke és maga közt lelki értelemben, aki szinte részének tekinti a gyermeket, és ez problémákhoz is vezethet a kapcsolatukban. Például, ha a gyermeket kritika éri, ő már szégyelli is magát. És nem csak azért, mert ő neveli, így róla is beszél a gyermek viselkedése, hanem úgy éli meg, mintha egyetlen személyiség volnának.
Csak hát a gyermek nem kiterjesztett testrészünk, így a szülő már a legkisebb korban sem kontrollálhatja teljesen a gyermek viselkedését. Azoknak a szülőknek, akik képesek önálló individuumként kezelni gyermeküket, sokkal könnyebb a dolguk, mert szabadon örülhetnek, sajnálkozhatnak a gyermekkel együtt, empatikusak lehetnek vele, még akkor is, ha nem értenek egyet a gyermek lépéseivel.
Biztos mindenkinek ismerősek azok a jelenetek, mikor a szülők a játszótéren egymást túllicitálva versenyt szerénykednek a gyermekükkel kapcsolatban. A másik gyermeket pedig dicsérik. „Jaj, Danika már egyedül beköti a cipőfűzőjét? De ügyes! Az én kis Bencém még sokkal önállótlanabb.” Ha valaki belelendül, a gyermek hosszas kritizálásába, sőt, akár ócsárolásába is átfolyhat a monológ.
Bizonyos nézőpontból érthető ez a viselkedés, mégsem szerencsés. Az ember azt hiszi, ha a gyerekét dicséri, az olyan, mintha magáról áradozna, és az illetlenség, ugyebár. Inkább csak szerénykedjünk.
Csakhogy amikor a gyerekünkről beszélünk, akkor nem magunkat dicsérjük, itt van az alapvető tévedés. És bár valóban visszatetsző, ha egy szülő hosszasan „fényezi” a csemetét, de arról nyugodtan beszélhet, hogy ő mit élvez a gyermekkel való együttlétben, minek örül benne, ezt senkinek sem fog fájni.
Mivel a legtöbben szeretnének jó benyomást kelteni, és ennek része, hogy együttesen, mint család is kedvező színben tűnjenek fel, olyan helyzetekben is hajlamosak behódolni a külvilág szereplőinek, mikor maguk sincsenek meggyőződve a másik fél igazáról.
Erre példa annak a lánynak története, aki barátnőjével együtt a lépcsőházban hátrafelé lépkedett le a lépcsőfokokon, közben nagyokat kacagva. Ez volt a mulatságuk, egy felnőttnek talán érthetetlen, mi ezen a vicces, de ők jól érezték magukat. Az egyik lépcsőfordulóban véletlenül meglöktek egy váratlanul bekanyarodó lakót, bocsánatot is kértek. Ám az idős hölgy nem volt jókedvében (ki tudja, talán a gyerekek vidámsága ezért is irritálta), és nem sajnálta a fáradtságot, hogy szóljon a házban lakó lány anyukájának az esetről. Aki sajnos hatása alá került a kritikának, és borús tekintettel fogadta a gyereket, leszidta, mondván, a lépcsőház nem játszótér, miért kell ilyen figyelmetlennek lenni, és a többi.
Ebben a szidásban az volt a disszonáns, hogy a gyermek tapasztalata szerint anyja sokkal lazább személyiség. Tudta, hogy a néni hatása nélkül nem ítélné rosszaságnak ezt az incidenst, azt gondolná, szóra sem érdemes. És bár nem követte a szidást büntetés, mégis rossz érzést hagyott maga után, mert a kislány azt élte meg, az idegen néni véleménye fontosabb anyjának, mint ő.
A fentihez hasonló helyzetben több választása is van a szülőnek: udvariasan bocsánatot kérhet a gyerek nevében, de ettől még nem kell a gyereket vegzálni, ha egyszer nem történt semmi. Vagy konfrontálódhat a nénivel, de ez valószínűleg kevésbé taktikus megoldás. Mindenesetre a gyerek szempontjából fontos, hogy tudja, a szülő nem hogy hatása alá kerül annak, aki őrá panaszkodik, hanem ellenkezőleg: még akkor is kiáll mellette, ha nem ért egyet azzal, amit tett. Persze, lehet ez udvarias, sőt, akár a másik féllel szemben empatikus kiállás, de csak addig tart a külső féllel szembeni együttérzés, amíg a gyermek megéli: az ő védelme, a vele való szolidaritás az első, olyasmi, amit soha, semmilyen szempont nem ír felül.
Például, nézzük, mi van, ha gyermekünk harangozik a lábával, és rugdossa a szemben ülő bácsit, és mivel nem vettük észre, onnan értesülünk a problémáról, hogy a bácsi csúnyán ráförmed a gyerekre: „Hagyd ezt abba azonnal, nem látod, hogy csupa sár lett a nadrágom?!”. Ha a szülő nem teremti le a gyermeket, hanem amellett, hogy nyugodtan megkéri, figyeljen jobban, határozottan szól a bácsinak, beszéljen szebben a gyerekkel, attól nem lesz elkényeztetett a csemete, és nem fogja azt hinni, szabadon lehet rugdosni mások lábát. Hanem azt fogja megtapasztalni, hogy van valaki, akinek ő mindennél fontosabb, annyira, hogy akár szembeszáll érte másokkal is, egyszóval: hogy szeretik őt, és biztonságban van.
Az, hogy a gyermek tudja, a szülő minden körülmények közt szolidáris lesz vele, a biztonságérzetének az alapja. És éppen ennek talaján fejlődhet ki mások figyelembevételének képessége. Éppen fordítva van, mint ahogy sokan hiszik, hogyha folyton kiállok a gyerek mellett, azt hiszi majd, mindent szabad neki. Nem: ha a gyerek először megtapasztalja, hogy megértik őt, akkor megtanulja önmagát is megérteni, és ha érti saját magát, akkor nem kell állandó védekező-támadó pozícióban élnie az életét. El fogja hinni, ahogy az ő szempontjai is tiszteletre méltóak, úgy másokéi is, és egy-egy helyzetben mindkét félnek meglehet a maga igaza.
