Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ollóval szétvágni az unokatesó maciját rossz. Ezt jelezni szükséges. De ha nem próbáljuk megérteni miért történt, nem segítünk a gyereknek, sőt!
Ki ne tudna felidézni olyan emléket, mikor közvetlenségét faragatlanságnak, idegességét agressziónak, kedvességét tolakodásnak fogták fel? Felnőtt életünkben is sokszor előfordul, hogy félreértik szándékunkat, és ahogy egyre jobban eligazodunk a társas világban, gyakran már előre megszólal a vészcsengő, ingoványos terepre értünk.
Vajon ha úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, ismerősünk a zsebkendője mögött hüppög, hálás lesz a tapintatosságunkért, vagy megbántódik ridegségünkön? Ha férfiként felsegítjük a kabátot, ódivatúnak, hovatovább szexistának, vagy figyelmesnek és gyengédnek fognak tartani? Ha felnőttként is ennyi a buktató, el lehet képzelni, hányszor fordul elő egy gyerekkel, aki még csak tanulja a társas világ szabályait, hogy félreértik szándékát. Ha ez rendszeresen történik, pláne, ha otthon, a családban, akkor az bizony komolyabb problémák forrása is lehet.
Mikor látunk valamit, ami egyértelműen rosszalkodásnak minősül, sokszor nem is gondolkodunk, máris jön a szitok: „ezt nem szabad, az agyam elszáll, mit művelsz már megint?”. Aztán néha kiderül, félreértettük a helyzetet, és kivételesen nem disznólkodni akart a csemete, hanem véletlenül borította ki a kakaót, nem fellökni akarta a testvérét, hanem megölelni, csak elvesztették az egyensúlyt. Ha ez egyszer-egyszer becsúszik, nincs tragédia, főleg, ha nyitottak vagyunk arra, hogy meghalljuk a valóságot, sőt, akár elnézést kérjünk a félreértésért. Na persze, ideális lenne, ha eleve nem ingerülten ripakodnánk a gyerekre, de az nem mindig sikerül.
Gond akkor van, ha a szülő tendenciózusan rossz szándékúnak minősíti a gyerek viselkedését. Ha nem is fogalmazódik meg benne, akkor is érződik ez a szavakból. Márpedig ez azt jelenti, nem érti, nem érzi, mi van a tettek mögött. Ha egy viselkedés magyarázata, hogy „rosszindulatból” tette a csemete, az mindenképp valamiféle felszíni kép, ami érdemes a továbbgondolásra: ha így is van, vajon mi vezette erre. Mi az a mögöttes szükséglet, igény, amit nem tudott elfogadható formában kifejezni, csak így?
Mint például annak a kisfiúnak az esetében, aki ollóval szétvágta az egy hete náluk vendégeskedő rokoncsalád hasonló korú kislányának kedvenc maciját. Agresszió, mondhatnánk. Végül is tényleg az. Féltékenység, mert megoszlik a figyelem. Valóban. És ezzel elintézettnek tekintheti a szülő a magyarázatot?
A kisfiú egyszerűen túlterhelődött érzelmileg, mert egyik napról a másikra felborult az általa megszokott rend, sokkal több nyüzsgés, nagyobb zaj jellemezte az otthonát, nem találta benne a helyét, elfáradt, nyűgös lett, végül egészen szomorú és kétségbeesett, mert nem tudta megoldani a helyzetet, és segítséget sem kapott. Ha a szülő (egy kicsit persze a másik szülőpár kedvéért is) erkölcsi felháborodásának ad hangot, hogy valaki ilyen szörnyűségre képes, vagy jobb esetben a kisfiú empátiáját igyekszik feléleszteni, mondván: „nézd, milyen rosszul esik Pannikának, hogy szétvágtad a mackóját, te hogy éreznéd magad a helyében?”, a fiúcska magánya nem fog oldódni. Na persze, helyes, ha visszajelzi a környezet, hogy ez nem elfogadható módja a feszültség levezetésének. De ennek akkor van igazán értelme, ha a tett mögött álló érzelem is értő fülekre talál.
Ez nemcsak abban a pillanatban fontos a csemetének, hanem az énképe alakulása szempontjából, és hogy hogyan igazodik majd el a társas világban. Ha csak arra kap visszajelzést, hogy amit tett, rossz, nem fogja különválasztani, hogy az érzelmi állapota azonban tiszteletre méltó. És hányszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy valaki szabadkozik, mert azt meri érezni, amit érez. „Tudom, hogy nem így kéne éreznem” – kezdik a mondatot. Vagy be sem vallják, mit éreznek.
Ez azért probléma, mert így elveszítjük a belső iránytűt, ami világosan mutatná, mi fontos nekünk, mik a szükségleteink. Pedig ez jó alap lenne ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk. Például megkeressük, hogyan követhetjük érzéseinket úgy, hogy mások érdekeit is szem előtt tartsuk, és ne ártsunk senkinek.
Viszont ugyancsak elveszetté tehetjük a gyereket, ha csak a tiszteletre méltó belső igényt látjuk, és nem reagálunk a problémás tettre. Hiszen más közösségek nem fogják ezt követni, például lehet, hogy a szülők jól viselték, hogy a gyerek jelenlétében nem válthatnak egymással néhány szót, mert igényelte a csemete az állandó figyelmet, de ovis társai esetleg azt kérdezik majd „azt hiszed, hogy körülötted forog a világ?”. Az eredmény pedig temperamentumtól függően dacos ellentámadás lesz vagy visszavonulás a saját világába, de mindenképp azt fogja megélni, mint az első esetben: itt félreértik őt, sőt: itt őt nem szeretik. És rossz esetben végül kialakul az elképzelés: ő nem is szeretethető.
Természetesen egy ilyen hiedelemnek nem egy-két balul elsült eset az alapja, hanem az, ha valahol rendszeresen félrecsúszik a gyereknek adott visszajelzés, és azt tapasztalja, a környezet reakciói ellentmondásosak, és nincsenek összhangban azzal, ami az ő szándéka lett volna.
Előfordul, hogy a szülő azért szokik le az árnyalt visszajelzésről, mert úgy tapasztalta kezdeti próbálkozásainál, úgysem reagál rájuk a gyerek. Igen, ha a tomboló kétévesnek azt mondjuk: „megértem, hogy még ébren szeretnél maradni, de mégse üvöltsd fel a házat, mert a többiek pihennének”, az nem fogja érdekelni. De ezek hosszú távú hatások, és nem is az okoskodó magyarázatok épülnek be, hanem a szülői attitűd, ha csak egy tőmondat hangzik is el, nem több. A hangsúlyból úgyis érez a gyerek mindent.
